Az igeragozás elemei
Az igeragozás elemei
A magyar nyelv önálló életében jöttek létre az igei személyragok, melyek nagy változatosságban teszik lehetővé a nyelvtani viszonyok pontos megjelölését. Ezeknek a ragoknak egy része – akárcsak a birtokos személyjelek is – alapnyelvi személyes névmásokból alakultak ki (tudo-m; láto-d), mások pedig – az adott nyelvi elem eredeti funkciójának elhomályosulása után – képzőkből (lát-sz, az sz gyakorító képzőből, hozo-k, valószínűleg a k mozzanatos képzőből).
Az igei személyragok gazdag rendszere tette lehetővé, hogy kialakuljon külön az alanyi (általános) és külön a tárgyas (határozott) ragozás, melyek aszerint működnek, hogy van-e a mondatban egyáltalán tárgy, s ha igen, az határozott-e vagy sem: látok (egy gyereket) : látom a gyereket. Ez a kettős rendszer is természetesen hosszú fejlődés eredményeképpen jött létre, melynek kezdetei már az ősmagyar kor elejére tehetők, amikor is a tárgy még jelöletlen mondatrész volt.
Az ősmagyar korban alakult ki uráli elemekből a feltételes mód (-ná/-né) és a felszólító mód (-j) jele, továbbá a múlt idő különféle jelei (-á/-é, -t).
