A magánhangzók
A magánhangzók
Ezeknek a hangoknak a körében is lényeges változások történtek, bár ezek nem annyira a hangok számát érintették, sokkal inkább a bizonyos helyzetekben való előfordulásukat. Ezek a változások nemcsak egyszerű hangtani fejlemények, hanem a magyar szótöveket és a toldalékolási rendszert is érintő folyamatok voltak.
1. A szóvégi magánhangzók története – A finnugor alapnyelvben a szavak magánhangzóra végződtek, melyek az ősmagyar kor első szakaszában, még az Urál környéki őshazában felső nyelvállású, zárt magánhangzókká váltak (i, ü; i, u). Az ősmagyar kor második felében, a honfoglalás körüli időkben ezek a zárt hangok tökéletlen képzésű, mormolt, ún. redukált hangokká váltak, melyek a szavak alapalakjában teljesen el is némulhattak, azaz lekophattak (ez a folyamat majd az ómagyar korban válik teljessé, ahol ezt a változást írásos emlékekben, pl. a Tihanyi Alapítólevélben, a Halotti Beszédben és egyebekben is nyomon lehet követni). A tővégi magánhangzók lekopásának egyik következménye lesz az a jelenség, hogy bizonyos magyar szavak szótári alapalakjukban nem tartalmaznak szóvégi magánhangzót, viszont egyes toldalékok előtt megjelenik az ősi tővégi hangzó tükröződése: hal ~ hala-t, hala-m; év ~ éve-k, éve-s.
2. Kettőshangzók – Az alapnyelvre rekonstruálható, illabiális utótagot (azaz i-t) tartalmazó kettőshangzók (pl.ai, oi, ei) az ősmagyar kor utolsó századaiban egyszerűsödtek és hosszú é-vé vagy í-vé, illetve a hangrendi illeszkedés szabályainak megfelelően á-vá alakultak (és később e-vé, illetve a-vá rövidültek): török buzJ > ősm. búzá > m. búza; ősm. kezei ‘keze’ > m. keze.
3. Magánhangzó-harmónia – A finnugor alapnyelv sajátossága volt az a jelenség, hogy a szavak vagy csak magas, vagy csak mély magánhangzókat tartalmaztak, s a (korai időkben kialakult) toldalékok is kétalakúak voltak, hogy ennek a szabályszerűségnek megfelelve kapcsolódhassanak a szótőhöz: szem-be, ház-ba. Az ősmagyar korban is fennállt ez a harmónia, bár a korszak végén a kettőshangzók egyszerűsödésével és a mélyhangú i-nek magashangúvá válásával létrejöttek bizonyos vegyes hangrendű szóalakok: lát, de látnék, nyíl, de nyilak.
