Históriás énekek
Históriás énekek
Ehhez bizonyára hozzájárult az is, hogy az új egyszólamúság nem szorítkozott a templomokra. Ugyanezt a stílust használták azoknak a verseknek éneklésére is, melyeket a világi társadalom új szükségletei ihlettek. A török harcok eseményeiről szóló jelentéseket éppúgy hosszú versekben énekelték meg ("újságoló énekek"), mint ahogy az ének (esetleg lanttal vagy hegedűvel kísért ének) közvetítette a széles hallgatósághoz a történelmi krónikákat, a bibliából vett buzdító példázatokat, a különféle intő verseket, sőt a szórakoztató, novellisztikus elbeszéléseket is ("széphistóriák", pl. Árgírus királyfi története). E műfajokat összefoglalóan históriás éneknek szoktuk nevezni, s a históriás dallamok a 16. századi magyar zenetörténet legjellemzőbb darabjai. Említettük már, hogy a históriás ének és az új templomi gyülekezeti ének dallamai sokszor közösek – többnyire nem is tudjuk, melyik használatuk az eredeti. Alapjában szájhagyományos volt ez a zenegyakorlat, s csak a hosszú szövegeket tartották fontosnak leírni. Szerencsére azonban fennmaradt két korabeli kolozsvári kiadású kottás nyomtatvány is: egyik a leghíresebb históriaénekes, Tinódi Lantos Sebestyén krónikáit foglalta könyvbe (1554), a másik pedig (1552-53 tájáról) nagyrészt névtelenül maradt társainak bibliai verses krónikáiból adott válogatást (a nyomda nevéről Hofgreff-gyűjteménynek hívjuk). Érdekes, hogy néhányat a históriás énekek közül is fenntartott a népi emlékezet.
A "históriás ének" és a 16. századi gyülekezeti énekrepertoár – bár egy kulturális fejlődés megtörésének terméke és emléke – a magyar egyszólamúság becses dokumentuma és a későbbi korok dallamemlékezetének legértékesebb része. Emlékezetben tartása azért is fontos volt, mert a 17. századtól kezdve tapasztalható változások nem minden szempontból mondhatók előnyösnek.
