Verseghy Ferenc: 58. A' vén Leányok.
a' meglett Asszonyokkal eggyütt
sok rosz szidalmat ejtenek, |
ne hedgy! mert szívek' rejtekében
szerelmet ők is érzenek. |
ha Dámon őket hízelkedve
szép angyaloknak nevezi: |
ha Mílon őket nyájaskodva
kéztsókolással tiszteli. |
meglátta egyszer a' kis Ámort,
hogy hantos halmon szunnyadott. |
e' tsalfa Latrot, a' ki minket
tüzével annyit kínozott.» |
és félsiralmas kérleléssel,
«Áh! - úgymond - hogy megleptetek! - - |
megvallom én, hogy ezt a' bosszút
megérdemlettem tőlletek. |
Ha engem e' komor bilintsből
irgalmasságtok felsegít: |
míg éltek, sem gyötrelmes tűzzel,
sem tsókkal meg nem háborít.» |
megháborodva mint a' négyen,
's rövid tanátsot tartanak. |
ne légy kegyetlen hűveidhez,
kik téged' holtig áldanak. |
's mindaddig, tudd meg, fel sem oldunk,
míg szódat viszsza nem veszed; |
énnállam kezdve, - - mind a' négyet
tsókoddal meg nem tiszteled.» |