Tompa Mihály: KI A SZABADBA ...
- Az emberektől elszakadva, -
Föl a halomra, bércre föl!
Hol a lélek szárnyát kibontja,
Enyhül az élet terhe, gondja,
S hévsége nem tikkaszt, nem öl.
Midőn lángolt, kéklett, borongott:
Ösmérem a zöld halmokat.
Mulattam a vén cser tövénél.
S bokor mellett, mit a kelő szél
Rezzentve, játszva hajtogat.
Egyik bérc a másikhoz útal,
Mig elhal a szűk völgyeken.
Im a patak, mely lomb között jön, -
Elvész alóla medre rögtön
S lehull - tajtékba törve lenn.
Könnyed szabadság, büszke fennség
Veszen bűbájával körül;
S mint a fürdő madár a habba:
Az édes, a szent hangulatba
Én lelkem új vággyal merül.
Szines virág hímezve váltja
A harmatgyöngyös levelet;
Hüvös szellőt érzek fuvalni ...
S igaz, mit a szó, csend sugal, mi
Borong, fénylik, - jajong, nevet.
Magasságban, erőben ő lész
A táj csodája, dísze majd;
A zuhogó ár szaggatásit
Gyorsan hegeszti gyenge pázsit;
Ha vész az ág, a törzs kihajt.
A kőszál, melynek homlokát az
Ős, nagy idők korma lepi,
A kristály lég, a messze látkör,
A fény, mely a mennyből alátör:
- Mind, mind magasztos, ünnepi!
Igazsággal, fénnyel megáldva,
Kútfejeid mily kiesek!
Hol égő homlokom kihűlhet,
Szivemre száll vigasz s üdűlet:
Én kebeledre sietek!
Az ég, a föld, e kincses aknák;
S ha a lélek fenn, fenn ragad,
Vagy a mélység fölé borúlok,
Hogy látok, értek és okúlok,
Ugy boldogít e gondolat!
Él a fennről vitt tiszta légből,
Mig rá mélység s tenger borúl:
Erőt innen kölcsönzök, innen!
S mig lenn futok, küzdelmeimben
Én lábam meg nem tántorúl.