Tompa Mihály: ÉJJEL.
ÉJJEL.
Setét van már, elmult a nappal,
Nyugalom van a fáradtakkal,
Én ágyasházam elhagyom ...
Ah, a mennybolt oly mérhetetlen!
Bámúlok a fénylő seregben
Fen-lebegő világokon.
Nyugalom van a fáradtakkal,
Én ágyasházam elhagyom ...
Ah, a mennybolt oly mérhetetlen!
Bámúlok a fénylő seregben
Fen-lebegő világokon.
Egykor, ha éjre fenmaradtam:
Mint falevél a mézharmatban,
Szivem gyönyörben förödék ...
Az ég most is dicső, fensége!
Örök lángban a mirjád mécses ...
De keblem más, mint vala rég.
Mint falevél a mézharmatban,
Szivem gyönyörben förödék ...
Az ég most is dicső, fensége!
Örök lángban a mirjád mécses ...
De keblem más, mint vala rég.
Akkor merész, gyors szárnyat öltve,
Távol maradt e bánat földe,
Szálltam, fel ... messze ... végtelen ...
S mig a napok körében jártam,
Bübájos kép volt útitársam,
Mely a földről szállt fel velem.
Távol maradt e bánat földe,
Szálltam, fel ... messze ... végtelen ...
S mig a napok körében jártam,
Bübájos kép volt útitársam,
Mely a földről szállt fel velem.
Gyors és könnyű volt feljutásom,
Édes, tartós ottmúlatásom
Az ég fényes tájékinál;
És csendesen jöttem le ismét,
Mint el nem zúzza gyenge testét
A hópehely, hogy földre száll.
Édes, tartós ottmúlatásom
Az ég fényes tájékinál;
És csendesen jöttem le ismét,
Mint el nem zúzza gyenge testét
A hópehely, hogy földre száll.
Most, - látni csak s megtelni kéjjel,
Melyet kérdés nem ront, se kétely:
Ah, lelkem ezt kevésli már!
Többet kiván most: tudni, tudni ...
A titoknak nyitjára jutni,
Mit a mélységnek kulcsa zár.
Melyet kérdés nem ront, se kétely:
Ah, lelkem ezt kevésli már!
Többet kiván most: tudni, tudni ...
A titoknak nyitjára jutni,
Mit a mélységnek kulcsa zár.
Mi az, mit fent s alant csudálok?
Mi tartja számon a világok,
Lények s valók mindannyiát?
Az út hosszú, a szám temérdek,
Örök titkok, miket nem értek,
Itt mélység mélységet kiált.
Mi tartja számon a világok,
Lények s valók mindannyiát?
Az út hosszú, a szám temérdek,
Örök titkok, miket nem értek,
Itt mélység mélységet kiált.
S mi vagyok én? talány e földön,
Hideg por, ha napom kitöltöm:
A lomb egyszer zöldel s le-hull ...
Az élet fontja könnyen billen,
Visszásan mér a síron innen;
Nem bánom ezt, - de túl ... de túl...!?
Hideg por, ha napom kitöltöm:
A lomb egyszer zöldel s le-hull ...
Az élet fontja könnyen billen,
Visszásan mér a síron innen;
Nem bánom ezt, - de túl ... de túl...!?
S mig titeket fenn, kérdenélek:
Nagy mindenség feltárt könyvének
Titkos betűi, csillagok!
A nagy kérdés nincsen megoldva,
Mentek tovább, mint kezdet óta
S nyugaton - lehanyatlotok!
Nagy mindenség feltárt könyvének
Titkos betűi, csillagok!
A nagy kérdés nincsen megoldva,
Mentek tovább, mint kezdet óta
S nyugaton - lehanyatlotok!
Oh, fényetek ne tünjék még el,
De töltsetek be hit- s reménnyel,
Hogy ha e testet levetem:
Kétség s titok föl lesz deritve,
Most tűkörben, majd szinről szinre
Leend látásom odafenn.
De töltsetek be hit- s reménnyel,
Hogy ha e testet levetem:
Kétség s titok föl lesz deritve,
Most tűkörben, majd szinről szinre
Leend látásom odafenn.
S bár légyen itt gyötrelmes éltem,
Csak bízzam, hogy majd ott elérem
Az örök élet vizeit,
Ahol megenyhül szomjuságom,
Mely úgy epeszt s öl e világon:
- Nyugodt- s boldoggá tesz e hit!
Csak bízzam, hogy majd ott elérem
Az örök élet vizeit,
Ahol megenyhül szomjuságom,
Mely úgy epeszt s öl e világon:
- Nyugodt- s boldoggá tesz e hit!
