Tompa Mihály: A BÖLÖMBIKA.
A puszták tava zsibong hangosan;
Ezer madár csapdos, hápog, riad,
Egyik el-űl, másiknak most virad.
Mint egy nagy vérpad veres szőnyege;
Fölé, hosszú sötétlő pallosúl
A sás kardjának megnőtt árnya nyúl.
Melyen selyemfű s bokros perje nő;
Hol a pitypang kevés idő alatt
Megőszül és korán kopasz marad.
A nagy vizi pók korcsolyázva mén:
Szárcsák csapatja óvakodva gyűl,
S a kotorványon hosszu sorba ül.
Egyes kurjantás a távolba még:
Lassan... lassan csend áll be mindenütt;
- Keleten a hold halványan kisüt.
Hogy álmában is nyitva van a szeme:
A puszta mély csendben nyugszik... csupán
A nagy kerek tó fénylik homlokán.
Titkos erő rázván meg a tavat;
S hullámiból, amely törik, zuhog,
A partra lép egy hófehér tulok.
Türkös fejét kevélyen felveti;
Bús bömbölése rengve hallik a
Nyugvó éjben. Ez a bölömbika. *
Megzúdul ott fenn a lég, - a tavat
Repűlő tündér közelíti meg, -
Ölében két hattyufiú sipeg.
Tiéd a tó; e sűrü nádasok
Homályiban, csendes biztos helyen
Engedd e két árvát elrejtenem.'
S kövér kákások bolthajtásiba
Rejtvén a tündér a két állatot,
Monda nekik: ' meg se moccanjatok!'
'El ne áruld aztán szegényeket',
Szólt a bikához, - s ez felelt neki:
«Egy tolluszálok sem fog esni ki.»
Egy óriás holló csattogva jő:
Háromszor szállja a tavat körűl,
Aztán károgva fűzfa-galyra űl.
Vérszomjazó rabló lovag vala;
De vétkeért sok század óta már
Holló képében elátkozva jár.
Szörnyű vérontás utján keresett;
S kiket legyilkolt nagy kegyetlenűl:
Holló-fiaknak hányta étekűl.
Szobáin károgó zaj támada;
S nagy holló törve ki az ablakot,
Elszállt: - s a lovag nem találtatott.
Szivének most is fő gyönyört okoz;
Üldöz, legyilkol sok szegény madárt,
Erővel egynek, másnak csellel árt.
Belőle két tojást lopván visz el;
S szól kárörömmel: megiszom... de nem!
Jobb lesz mind a kettőt kiköltenem!
S űlvén a tojást, szólt az átkozott:
Kikél... megnő... ez kedvesűl marad;
Amaz megenni lesz kövér falat!
Kikeltek, nőttek a hattyúfiak;
S maholnap rútul veszne mindenik...
De a mentő tündér megérkezik.
Üres fészket talált a hegytetőn;
De a szagon haladva biztosan:
Nagy károgással a tóig rohan.
Megírva a jövőrül hangodon?»
Kérd a bika s a holló mond neki:
««Jobb néked arról mit se sejteni!
Tudd meg: ez az éj átkos éjszaka...!
Minden veszély, baj most fogantatik;
Hah, szörnyüség! mi ér még hajnalig...?
A hely végpusztulásra jut korán;
Kivész ha fa, ha barlang összehúll;
A tó kiszárad, - a bozót kigyúl.»»
Rögtön ijedség borzogatja át:
«Ha a tó kiszárad...?» kérdi hevenyén,
««Ugy van, - por és gizgaz terem helyén!»»
Most adtam szállást két hattyúfinak!»
««Siess... siess, riaszd ki, ugy veszély
Nincsen, ha még nem alszanak, ne félj!»»
S a tóba ront, gázolva törve ezt;
Megrebben a két árva a zajon,
S nagy vergődéssel a partig hatol.
A madár lecsap, mint a gondolat,
S a két hattyút halálra vérezi,
Szívökbe hatva horgas körmei.
Mintha ömölne üveg-furulyán:
Oly méla, oly fájon édes vala,
- A haldoklóknak bús hattyúdala.
Kérd a tulok, de az csattogva mén,
S veszélyt jósolva visszakárogott:
««Bolond marha! ez az éj átkozott...!»»
De a bájos dalt nem feledheté,
S szólt botorúl tünődve a tulok:
Minő kár, hogy így én is nem tudok!
S a tündér megjelent a tó fölött;
S szólt: 'nemde megtartád hited, szavad,
Nem érte baj vendéghattyúidat?'
«Ékes tündér, hát nem mentek haza?
Mert itt őket nem érte bántalom...»
- A hölgy előtt minden nyilván vagyon.
A madarak ugy-e tőled nyerék?
Csudás dalt hallék a mult éjjelen,
Nem adhatnál olyan hangot nekem?»
Tündérhangok varázs patakja foly;'
«Megyek... megyek... !» kiálta a tulok.
S tüskén, bokron át nagy mohón futott.
Mig véle sűrű rengetegbe hat;
'Itthon vagyunk, mond a tündér, - megállj!'
S szavára fénnyé válik a homály.
Mi történt védtelen hattyúimon...'
S megcsapja vesszejével a bikát,
Ki rögtön kis madárrá válik át.
Csak hangja az, minő volt azelőtt;
Nádasban él, - vesztett taván pedig,
Kinjára a hattyú kevélykedik.
Nádas felől: az a bölömbika;
És ha éjjel bús méla hangokon
Dal zendűl: ott egy hattyú haldokol. *