Tompa Mihály: A FEKETE EMBER.
De miféle had ez, magasságos egek!
Fele félmeztelen, asszony, vén, sánta, vak
Zajong idébb odább, mint tó hátán a hab.
Nincs puska, kard, de még egy jó ütőfa sincs;
Pedig e csudahad a törökre készűl...
No hisz lesz vérontás! s vajjon melyik részrűl?
A jó Magyarország nem egyszer megakadt:
Megmondhatná Gyula, Tokaj s Kassa tája:
A gyászos időkben mi mennyit kiálla!
Ne hidd: hogy egyféle csapással beérje;
Ha egyebet nem tesz, elküld egy bolondot,
Hogy az ott is rontson, hol még más nem rontott!
Fekete embernek hínak a vidékben;
Ez ámít, kuruzsol, bőjtöl, szenteskedik
S a falukon ki s be ezren kisérgetik.
-Kiált, és rá a nép szemét, száját tátja, -
Az égből jöttem le hét szemű bárányon,
S csak hét esztendeig járok e világon!
Jégeső támad a keddi nevetésből!
Ki csillagot lát meg déltájban az égen:
Nem sokára meghal, de a mennybe mégyen.
Isten a nagy könyvet csak végig forgatja;
De hogyha kiirtjuk e rút pogány népet;
A világ még ezer esztendőt elérhet.
Csak azt kell mondani: ki rút! ki rút! s tűle
A török előlünk a tengerbe szalad,
S belefúl egy lábig, - de ölni nem szabad!'
Mivelhogy különös módja van a népnek:
Amit kardja nem fog, azt nádszállal vágja,
Hol erő nem segít, babonától várja.
Mely néha népeket száll meg hatalmasan;
Mi csuda hát, hogy a könnyen-hivő csapat,
Szentírásnak tartá ez őrűlt szavakat.
Gyermekek, asszonyok, sánták, vakok, vének,
Hogy hátráltassák a tengerbe kergetett
Törökök által a végső itéletet.
Mert amint jövének, törököket láttak:
Ki rút! ki rút! s azok egy erdőcske szélén
Másfelé iramtak - utjok arra lévén.
S meglátván a török sereget a mezőn:
Fel az eszeveszett tömeg! s nyakra-főre
Rohant bűszavával bizonyos vesztére.
De az első percben földre hulltak százan;
S még jobban...! valami szörnyü volt e népen,
Kék ajkuk tajtékzott a vakhit dühében.
Vezérök valahogy mégis megszabadult,
S eszére tért talán? oh nem, újra kezdte!
És lőn Debrecennél ismét újabb veszte.
A fekete embert halálra itélte,
Mint hazug prófétát, mint álnok hitetőt, -
Hanem ő mosolygva állt a vérpad előtt.
S már csak három évig leszek e világon:
Hétszer szárad az meg, ki hozzám nyul egyszer...
Bolondok, hisz engem nem fog semmi fegyver!'
A bakót csapásra mosolygva nógatta:
'No csak vágj! no csak sujts...! emeld, emeld, ...emeld!''
S jövő pillanatban feje földön hevert.-
Igy van feljegyezve krónikákban rúla;
Öt Karácsondinak, hadjáratát pedig
A fekete ember hadának nevezik.