Szentjóbi Szabó László: Ovidii Trist. Libri 4ti Elegia 6ta
Szokik a vas ekének
Tört nyakkal, s le sütött fővel
Enged járma terhének
Szokván meg az oskolát,
Kemény szája el lágyúlva
Veszi fel a zabolát.
Sem marad mindég vadúl,
S a nagy elefant idővel
Embert szólgálni tanúl.
Lágy szőlő szemmé nőnek,
Hogy az almák jók s édesek
Köszönjük az időnek.
Az idő meg érleli
S a leg keményebb érc nemet
Izre porrá tördeli.
Az idő el oszlatja
S a könyves szem bús harmatját
Jobb kézzel szárítgatja.
Segít csalhatatlanúl
De szívem e kereszteken
Szenvedni még sem tanúl.
S két szüret múlt el vélek,
Hogy hazámtól el tiltatott
Szám-kivetésben élek.
Szenvedni nem tanúltam
S küszködöm kínom terhével
Mint midőn el indúltam.
Görbe járma terhetől,
Retteg az oskolás ló is
Zabolája élétől
Szenvedek mint az előtt
Mert hogy érezhessem jobban
Kínom az idővel nőtt
Ha még így nem esmértem
Most hogy esmernem kelletett
Szívem duplázva sértem.
Illy csüggedő erővel
Vidámságom, ha mind vesztem
S avúlok az idővel
Sokkal az új homokon
Mint a ki ott lett idősseb
A vívó piacokon.
Kiontott ferdőjébe
S unván csorba fegyverére
El megy lakta földébe.
A szélvész dühössége
De lehet, s lessz is az ónak
Eggy szélvész által vége.
Már lettem békételen,
Mert a mint az idő halatt
Kínom is nőtt szüntelen.
S gyengűl ina lábomnak
Hosszú időt nem is adok
Hogy vége lessz kínomnak.
Oda színem s mindenem
Testem bőr csontá változott
Alíg bírom tetemem.
Erőtlenebb a lélek,
Midőn minden lépésembe,
Csak kínt csak jajt szemlélek.
Barátaim sincsenek
Életem kedves párjával,
El maradtak mindenek.
E vad nép közepette
Igy a mit látok s nem látok,
Éltem meg emésztette.
Mellyet bús lelkem talál
Hogy kínom s keserűségem
El temeti a halál.