Kosztolányi Dezső: VASÁRNAPOK
A város alszik, lehajol a gondhoz,
a szélkakas, mint vasmadár rikoltoz
valami háztetőn, közönyösen, tunyán.
ritkán tűnik fel ember künn a járdán:
papok, csuklyás parasztnők mennek árván.
Vecsernyéről jövő, imádkozó anyók.
belémered az űrbe és magányba.
A függönyök mögött a vén palánta
sorvadva hal meg. Az unalomtól talán.
az ősi házba, a tágas szalonba,
a vén falon - aranykeretbe fogva -
ott lógnak az ősök szigorú képei.
- a címerük a kép aljába festve -
s ők bámulják, hogy csillagzik az estve,
hogy alszik el puhán a város élete.
beléjük fut a rég letünt Középkor!
Mint amikor az éjjel árnya szétfoly
s lámpákba bújik el a nap szomoruan.
mint néma gyászban álló tisztes őrsök,
kihúnyt tüzet, kihúnyt emléket őrzők,
mint hogyha egy Istent gyászolna mindegyik.
a rozoga harangláb összerezdül
s úgy döng a hang a városon keresztül
mint a koporsón az utolsó földdarab.