Juhász Gyula: Fotografiák
Fekete album szürke erdejében,
Mely halkan zizegett, mint csöndes őskert.
Örökre néznek és a végtelenbe,
Mert ide lopta őket egy igézet.
Tán hervad, mint a dérvert őszirózsa,
Vagy melegíti őt napod, szerencse.
Vagy mindig mélán komolyodva néznek,
Amíg pereg, pereg a homokóra.
* |
Arcát pirosra festé régi mester,
Ily virulón nem láttam én soha.
Hogy engemet ringathatott a térdén
S tovább vánszorgott nyűgös életemmel.
Jövő ború felhője veti árnyát
S a szeme fénye bánatos lidércfény.
És én vagyok, sötét költő, fia,
Kin nem segít se asszony, se imádság,
* |
Petőfi a pipával, Debrecenben,
Magasztos és dicső költői inség.
Búcsúzik a szegény szülői háztól.
E képeken oly sokszor elmerengtem.
De végig melegít egy szent lidércláng,
Egy forró hagymáz hírről és hazáról.
Sebzett ideggel virrasztunk az éber
Álmok vak éjén, ő győzőn néz le ránk,
* |
Oly vadregényes és valószínűtlen
És rajta házaspár, sok víg gyerekkel.
És a képen mindenki mosolyog,
A talmi bárány is a talmi réten.
Ti talmi örömök, mik elmúlátok,
Mi dolog ez, mi szomorú dolog?
Mint Andersen-mesék rajzára néztem
Én koravén fiú, kit sújt az átok.
Borom kifolyt, rózsám elhervadott
És csillagom megindult már az égen.