József Attila: FAVÁGÓ
fényesül a görcse sikongva,
zuzmara hull szárnyas hajamra,
csiklándani benyul nyakamba,
bársonyon futnak perceim.
szikrádzik föld, ég, szem, a homlok,
pirultan sujt az Isten s röppen,
a fák durrognak örömükben,
kacagva reped szét a törzs.
hogy zördülő ujjakkal kapdos
belénk a bú? Csapódj a sorshoz,
csupán a pusztaság rikoltoz,
az ember szétnéz, mosolyog.