Gyulai Pál: PÓKAINÉ.
Kelj föl párnáidról, özvegy Pókainé!
Tárogató harsan, tenger nép az útcán
Szent-páli csatából jő Báthori István.
Csak csörgő láncok közt két szerelmes fiát,
És csak annyit mondhat, több ereje nincsen:
«Báthori, Báthori, verjen meg az Isten!»
Büszke szabad homlok, sebzett arc, békós kéz,
Könny, sohaj, fájdalom, mélyen eltemetve,
Hogy a sokaságnak ne telhessék kedve.
Kiált Pókainé föleszmélve büszkén -
Övé a győzelem, miénk a becsület,
Oh de hogy lássalak vérpadon titeket!»
Fekete a fátyol, jól illik arcára,
Gyűrűt és nyakláncot, minden ékszert elhányt
Csak szemén szikrázott drága, nehéz gyémánt.
Elitélt fiáért könyörög az anya.
Én könyörgök, nézz rám, én, aki gyűlöllek;
Térdelek mint szolga, sírok mint a gyermek.»
Szivében aluszik irgalmas kegyelme,
De haragja ébren, boszuja szomju még,
Büszke homlokáról oda van a fönség.
A pártütő hadat sírhalom takarja;
Gyáván, nyomorúltan fut Békessi Gáspár,
Fiaidra pallos, reád gyalázat vár.»»
Én szívből gyűlöllek, ő trónodra vágyott.
Fiaim a székely szabadságért küzdtek,
Vitéz fiaimnak, bocsáss, kegyelmezz meg!»
Inti Pókainét s kimutat kezével,
Bitófák állanak sűrűn ott a téren,
Székelyek függenek rajtok harmincnégyen.
Elfeledte: székely támad; székely bánja!
Nem vagyok festett kép, nem leszek gyermekbáb,
Fejedelemmé tőn Isten s Erdélyország. »»
Kiált Pókainé, s többé nem sír, térdel,
Nagy fájdalma lelkén nagyobb elszánást szűl,
Elfordúl kevélyen és távozni készül.
Megáll és leborúl: «Kegvelmezz, kegyelmezz!»
««Egyiknek kegyelem, a másik haljon meg,
Válaszd ki amelyik kedvesebb szivednek.»»
Báthori hős lehetsz, de atya nem voltál!
Szegény Pókainé, mint egy tébolyodott,
A börtönbe rohant s fiaira omlott.
Melyitök kedvesebb? - Oh irgalmas szent ég!
Melyiket szeressem? . . . Szóljatok igazán!»
Fiai zokognak: ««Anyám, édes anyám!»»
A bús atyafiak elhozták a papot;
Villog már a pallos, belépett a hóhér;
Porkolábtól rabot, anyától fiut kér.
Kedves bátyám, érted szívesen meghalok!»
Többet is mondana, de nem tud mondani,
Mintha még eszébe jutott vón' valami:
Neked élni kell még, hosszan, boldogságban,
Lásd én úgy maradtam, mint szedett szőlőág,
Az én mátkám meghalt: a székely szabadság.»
Anyjoknak kebelén nyugosznak fejeik,
Anyjok tébolyodva kiáltja szüntelen
«Melyiket szeretem, melyiket szeretem!»
Az anya, a fiu, a pap imádkozott,
Villog már a pallos, előbb lép a hóhér
Porkolábtól rabot, anyától fiut kér.
Sikolt Pókainé és szíve megreped.
Péter átölelve tartja és nem látja,
Hogy' suhan ki gyorsan a hóhérral bátyja.
A bús atyafiak könnyekkel felelnek.
Kiáltás hangzik fel a vérpad lépcsején:
«Temess anyám mellé s élj boldogul, öcsém!