Gyulai Pál: OTTHON.
Itt-ott alig ismernek rám,
Csak úgy bámul, ki megismer . . .
Hogy' megváltozik az ember!
De benn idegenek laknak,
Avagy ház és udvar puszta,
Tudja Isten, hol a gazda!
Milyen nagy lett ez a kis lyány;
Irul-pirul s nem ölel meg,
Nem is csoda, már nem gyermek.
Ki-kiszól, de az is gyászol,
Ezelőtt még, - hejh azóta
Szomorúbb a magyar nóta!
Hogy itthon idegen lettem?
Tovább megyek, meg-megállok,
Mindent másképen találok.
Szomorúan, régi hangján,
Megújul, fáj minden emlék,
Mintha temetésre mennék.