Babits Mihály: ELMONDJA GYÖNYÖRŰSÉGEIT
Éjjeli boldog idő! Boldog a bölcs szerető! |
és ha a lámpa kihunyt, édes az éjjeli harc. |
majd dacosan komorult, s inge nyakára borult. |
csókkal nyitva ki, szólt: "Lanyha, te alva heversz?" |
s mily makacson késtek csókjaim ajkaidon! |
tudd meg: a szem gyönyöre vezeti vágyaimat. |
amint Menelaos ágya közül kiszökött. |
a csupasz istennőt meztelenül ölelé. |
meglásd, kandi kezem összeszakítja ruhád! |
rózsákat karodon mély harapás sebe fest. |
hadd szégyelje magát az, aki csúf s anya már, |
míg csak tűri a sors, s nem jön a végtelen éj. |
hogy szent láncaikat szét sose törje idő, |
csókosan élvezik át isteni életüket. |
mert az igaz vágy nem ismeri a zabolát; |
és hamarább űz Sol zord fekete lovakat, |
száraz medrében hagyva halott halait, |
ő volt hajnalom, és ő legyen alkonyom is! |
s nem sírnék, amikor hívna a csónakos agg. |
koldus is isten lesz isteni karjaiban! |
víg szeretők bor- s mézillatu combjai közt: |
Ádria nem verné harcosaink tetemeit, |
gyermekeid gyásza most nem alázna porig! |
nem sértette vidám örömeim pohara. |
mind elcsókoltad: látni fogod, be kevés! |
sárgúló levelek úsznak a váza vizén! |
döngve becsapja talán érckapuját a halál. |