Babits Mihály: DANTE
DANTE
(Szekszárd, 1921.)
1.
Egeit az Ember, e vándor állat,
az évek nyári nappalára s téli
éjére fülledt üngökként cseréli
s nyugalmat nyugalomban nem találhat.
az évek nyári nappalára s téli
éjére fülledt üngökként cseréli
s nyugalmat nyugalomban nem találhat.
S nem boldog, ha nem pólyázhatja pállott
életét friss legek selymébe; déli
édeneit, mint otthonát, kiéli;
de visszatér megint, s a régi tájat,
életét friss legek selymébe; déli
édeneit, mint otthonát, kiéli;
de visszatér megint, s a régi tájat,
mint régi kedvest, uj szépségben éri.
Igy én is, amint visszatérek egyre
anyaföldemre - ama drága Hidra,
Igy én is, amint visszatérek egyre
anyaföldemre - ama drága Hidra,
melyen át percem az Örököt éri,
amelyből jöttem -: az otthoni hegyre:
úgy térek vissza, Dante tájaidra!
amelyből jöttem -: az otthoni hegyre:
úgy térek vissza, Dante tájaidra!
2.
Mert énnekem, jaj, a Pokol is otthon
s jól ismerem a Tisztulás hegyének
fájó lépcsőit, és az Ég kegyének
csillagos távlatait; sírva botlom
s jól ismerem a Tisztulás hegyének
fájó lépcsőit, és az Ég kegyének
csillagos távlatait; sírva botlom
lelkem rongyára minden árkon-bokron
(mint papirkákra, miket útjegyének
szórt el a vándor), merre a Nagy Ének
visszavezet, vad erdőn s annyi poklon
(mint papirkákra, miket útjegyének
szórt el a vándor), merre a Nagy Ének
visszavezet, vad erdőn s annyi poklon
tikkadtan e különös nyaralásra;
bár minden tulvilágból hazavásva
fűz Firenzémhez egy mostoha köldök,
bár minden tulvilágból hazavásva
fűz Firenzémhez egy mostoha köldök,
hol mint poklát cipelő útas-ördög
vagy rab fa, mely hiába nőtt egekbe,
tengek, lekötve, s mégis számkivetve.
vagy rab fa, mely hiába nőtt egekbe,
tengek, lekötve, s mégis számkivetve.
