Arany János: ARIOSTOBÓL Fordítási kísérlet
Fordítási kísérlet
S harc az én tárgyam, mikről danolandok;
Akkoriból, hogy a mórok özön hada
Tengeren átkelvén, Frankhonra támada,
Agramánt királyuk dühétől vezetve,
Ki fiatal gőzzel mondá fenyegetve,
Hogy Troján halálát, ahhoz illő áron,
Megveszi Nagy Károly római császáron.
Olyat, ami nincs még prózában, se versben:
Hogy lett szerelemből dühössé, bolonddá,
Bár előbb mindenki bölcs embernek mondá;
Ha ugyan az, aki velem se bánt jobban,
S már-már fölemészti ami kis eszem van, *
Hagy belőle annyit, amennyi elég lesz,
Hogy, amibe kezdtem, jól vihessem véghez.
Századunk kiváló fénye, dísze, éke,
Hippolit, fogadd el, mit jószántából ád,
És adhat egyedűl, alázatos szolgád!
Tartozásom nincs mi leróhassa, mint a
Szavak némi részben, és az iró tinta.
Ne is vedd bűnűl, hogy kevés adományom,
Mert amennyi telik, ím, mind felajánlom.
Kiknek dicsérete készül mostan számban,
Hallasz Rugierról, ki őseid őse,
Híres nemzetfádnak volt legvénebb törzse.
Majd beszélek róla fényes győzedelmet,
Dicső tetteket, ha megnyerem figyelmed,
És ha, tágulván a fejedelmi gondok,
Helyet adsz elmédben annak, amit mondok.
A szép Angyélikát, s harcolván érette
India-, Média- és Tatárországban
Diadalmit hagyta véghetetlen számban,
Most vele Nyugatra megtért vala épen,
Hol, a Pirenéi nagy hegyek tövében,
- Francia- s Németföld népével körötte -
Károly a mezőben táborát ütötte;
Vakmerőségökért hadd verjék pofájok',
Amiért fölszedte egyik Áfrikában,
Aki láncsát, kardot elbír a markában;
Másik, hogy ami nép Spanyolhont lakozta,
Mindet a szép frank föld romlására hozta.
Így Loránt is épen jókor érkezett meg,
De, hogy oly pontos volt, meg is bánta bezzeg;
(Im, mily gyakran téved az emberi elme!)
Azt, kiér' Nyugattól Napkeletig annyi
Hosszu harcot vívott, nem akarván hagyni,
Most elveszik tőle, baráti körében,
Egy kardcsapás nélkül, a saját földében.
Az eszélyes császár volt, ki azt elvette,
Oltandó a tűzvészt, mely kigyúlt érette.
Loránt és unokaöccse Rináld között,
Minthogy a leányzó különös szépsége
Miatt mind a kettő édes vágyban ége.
Károly, egy csöppet sem örülvén e pernek,
Mely elvonva kardját két ily hős embernek,
Elvevé a bajnak okozóját szépen,
S a bajor hercegnek adá azt kezében,
Ki ama nagy harcon, melyre útba' vannak,
Több pogányt aprít le, és sajátkezűleg
Fegyverét legjobban forgatja közűlök.
De nem úgy ütött ki bezzeg az eredmény,
Mert bizony futásnak indult a keresztyén,
Fogoly lőn a herceg s vele annyi bátor!
S elhagyatva állott a hercegi sátor;
Nehogy martalékul a győzőnek jusson,
Előbb, mint az lenne, felszökött nyergébe,
És hátat fordíta még jó idejébe',
Sajdítván előre, hogy az nap elpártol
A szerencse Károly római császártól.
Szűk, szoros ösvényen egy erdőbe ment be,
S egy vitézre bukkant, ki gyalog jött szembe.
Balkarján a paizs, oldalán acélja,
Mégis könnyebben fut (legyen útja jó, rossz)
Mint a pőre paraszt a vörös posztóhoz *
Félénk pásztorleány zord kigyótul soha
Nem riadt, nem nyargalt oly egyszerre tova,
Mint most Angyélika e lovag láttára
Forditá a zablát s megeredt kantára.
Ura Montalbánnak; s gyalog azér' ment e,
Mert lova, Bajárdo, csak azelőtt épen,
Elszaladt kezérül, csudálatosképen.
Ő, mihelyt szemét a hölgyre fölemelte,
Bárha még jó távol, egybe' megismerte
Az angyali arcot, a deli szépséget,
Melynek hálójábul nem lelt menedéket.
S megeresztett fékkel vágtat a vadonba,
Nem is nézi, hol van sűrű, hol világos,
Se' az útat, hol jobb, merre bátorságos;
Hanem, magán kívül, sápadtan, reszketve,
Hagyja futni ménjét, merre viszi kedve.
Fel s alá az erdőn addig-addig jára,
Míglen egy folyamnak érkezett partjára.
Merő izzadság s por; mivel egyenesen
A csatából hozta ide égő szomja
S a nagy fáradság, mely készté nyugalomra;
Már most ha akarna sem mehetne vissza,
Mert midőn a víznek mohón dűlt, hogy issza,
A folyamba ejté sisakját, és semmi
Üggyel nem birá még belőle kivenni.
A réműlt kisasszony épen arra futott.
Felszökött helyéből a pogány e szóra
S fölveté szemeit a kiáltozóra;
Megismerte mindjárt közelebb jöttében,
Noha zavart, sápadt vala ijedtében,
S bár felőle régen hallgat a hír szája:
Hogy, kétségkivűl, ez szép Angyélikája.
Tette keblét e szűz, mint ama kettőé,
Ahogy tőle telik, áll segélyre készen;
S mintha csak sisakja megvolna, merészen
Kardot ránt, fenyeget és nyomúl előre,
Oda, hol Rináldo kicsit fázik tőle.
Többször látták egymást, nemcsak úgy futtában,
Hanem mérkőztek is a fegyvertusában.
Összecsapnak mindjárt, kegyetlen csatával.
Nemhogy vékony páncél, perecek, kötések -
Egy kovács üllő sem állaná ütések'.
De mialatt ezek dolgoznak keményen,
Ideje, hogy a ló egérútat végyen,
Mert a szép leányzó megfordúlva háttal,
Döfi, sarkantyúzza, tüskén-bokron átal.
Ellenét lábárul hogy le birná venni;
Mivel a vívásban vele egy fokon áll,
Nem nagyobb, nem kisebb az ennél, ez annál.
Rináld volt az első, ura Montalbánnak,
Ki megszólalt, mondván a vitéz pogánynak,
Mint olyan, ki keble tüzét már nem állja,
S égve mindenestül, helyét nem találja:
Azt hivéd, pedig lám, téged szintugy bánt az,
Ha egyéb bajod nincs, mint, hogy ez új napnak
Tündöklő sugári a szivedbe kaptak;
Mi hasznod van, jámbor, ezen múlatságba?
Hisz, tegyük fel, ölj meg, vagy ejts fogságba,
Még se' tied a szép hajadon, mert már a,
Míg az időt loptuk, elmene dolgára.
Hogy velem jössz, s magad' az útjába veted,
Hogy segítsz elérni és letartóztatni,
Mielőtt nagyon is el talál szaladni.
Ha egyszer kezünkben a hölgy, kit akartunk:
Hogy melyőnké legyen, döntse el jó kardunk!
Máskülönben, nem t'om, akármeddig fáraszt
E harc, mi követné végre is, mint kár azt.
Így a birkozással mostan felhagyának,
És léptek azonnal oly fegyverszünetre,
Harag és gyűlölség úgy el lőn feledve,
Hogy Ferraú, midőn elindultak onnat,
Nem ereszté gyalog jó fiát Amonnak,
Ülne háta mögé, unszolá a pogány,
S elkocognak együtt Angyélika nyomán.
Ime vetélytársak, nem egy hiten vannak,
És egész testökben sajog a tömérdek
Ütés kegyetlenül, mit egymásra mértek;
Mégis együtt járnak, görbe úton s útlan,
Nagy erdők homályán, és pedig gyanútlan. -
Paripájok, amely négy sarkantyut érez,
Mostan oda ért, hol egy út kettővé lesz.
A kisasszony erre, vagy amarra ment-e?
Mert különbség nélkül mindenik ösvényen
Látható az új nyom, a puha fövényen:
Így tehát indultak, puszta véletlenre,
A szerecsen arra, Rináld pedig erre.
Amaz, sok csavargás után az erdőben,
Oda került vissza, ahol volt elsőben.
Hol imént sisakja elmerűlt az árban.
Nem remélve, hogy a hölgyre rátaláljon,
Legalább sisakját keresé, a tájon,
Hol a víz elnyelte; s a folyamnak nedves
Szélihez leszálla, melyet a hab verdes;
Hanem a fövenyben úgy elűlt a sisak,
Hogy nagy üggyel-bajjal ha kiveheti csak.
Méregeti azzal, milyen mély az örvény,
Szurdal a fenékig itt is, ott is, sokat,
Nem marad olyan hely, mit meg nem tapogat.
S míg ott, bosszankodva ennyi fáradságon,
Legnagyobb méreggel időz a világon:
Íme, a folyamból, egészen köldökig,
Büszke ábrázatu lovag emelködik.
Hanem egy sisakot tarta jobb kezébe',
Ugyanazt, mely ottan a folyóba esett
És amit Ferraú hiába keresett.
Neheztelve mintegy a csodás lovag szól:
Hitszegő, árúló, hát te még haragszol
Ezért a sisakért, hogy itt fog maradni,
Holott régen vissza tartoztál azt adni?
Angyélika bátyját: itt van az, előtted;
Igérted, a sisak rövid-nap enyim lesz,
A folyóba veted, többi fegyverimhez.
Most, hogy a szerencse teljesíti, látom,
Mit te elmulasztál, s vissz'adá sajátom';
Ne haragudj', vagy ha a harag eröltet,
Haragudj' magadra, hogy hited megtörted.
Szerezz mást, s viseld azt nagyobb becsülettel!
Ilyet hord Loránt is, ama jó levente,
Ilyen van Rináldnak, ha különb nem, mint e!
Egyik Almonté volt, Mambriné a másik,
Vedd el, amelyikre fogad jobban vásik,
Hanem, amit egyszer nekem hagytál szóban,
Jól tennéd, ha nekem hagynád most valóban.
Borzadt a lovagnak minden szőre-szála;
Elképedt, az arcát elhagyá a vére,
Szava, mely útban volt, rátapadt nyelvére.
Majd Argaliától (mert a neve az volt,
Aki hajdan ott az ő keze miatt holt,)
Hallva hitszegését szemrehányásképen,
Bosszu, harag és düh lángja gyúlt szivében.
Azt is bölcsen tudván, hogy igaz a vádja,
Hallgatott, a száját felnyitni se' merte;
De szivét a szégyen úgy keresztülverte,
Hogy megeskütt anyja Lánfuza éltére,
S fogadá, több sisak nem megy a fejére,
Míg Loránttól ki nem küzdi ama szépet,
Melyet az az Álmont fejéről letépett.
Hogysem azt az elsőt, mely szemére lobban.
Akkor indul onnat, oly veszett kedéllyel,
Hogy eszi, emészti magát nappal, éjjel.
Csak azon van, hogy a leventét keresse,
Itt is, ott is, ahol szokott járni, lesse. -
Más kalandra bukkant jó Rináld ezalatt,
Aki Feraúval nem egy úton haladt.
Hát ihol, előtte szökdel szilaj méne:
Áll meg, én Bajárdom, édes lovam, állj meg.
Nélküled ellenni nem tudok; no várj meg!
De biz e szép szóra a paripa süket,
Nem hogy vissza térne, sőt még jobban üget.
Rináld megy utána, égve nagy bosszútól. -
De mi Angyélikát érjük inkább utól.
Járatlan, kietlen, borzasztó helyeken.
Levél zörrenése, zöld lomb susogása,
A cser, a szil, a bükk félelmes zugása,
Rettegéssel töltvén gyönge szívét tele,
Különös nagy útat csináltattak vele:
Mert ha árnyék rendül hegyen akár völgyön:
Már Rináldtol reszket, azt képzeli, ő jön.
Vagy fiatal zerge hűs lombok tövében,
Mely anyját a párduc körmei közt látta,
Midőn rá az épen véres torkot táta,
Erdőről erdőre fut a kegyetlentül,
Reszket ijedtében, s új-új félelemtül:
Egy fa-tő, egy ág ha érinti futtában,
Magát a szörnyűnek véli már fogában.
Bolyga, nem tudván hol; az is eltelt félig;
Azután megálla egy kies erdőben,
Mely lassan himbálta magát a szellőben.
Két ezüst csermelynek hallá mormogásit,
Melytől szüntelen friss gyenge ott a pázsit,
S amint a kövecs közt habjai gördülnek,
Édes összhang lészen e moraj a fülnek.
És Rináldtól ezer mérföld távolságban,
Gondolá, hogy jó lesz ennyi út és ennyi
Nyári hőség után kissé megpihenni.
Leszálla virágos szép mezőben tehát,
És legelni csapta, lefékezvén lovát;
Az a tiszta csermelyt bolyongva követi,
Melynek széleit friss, buja virány fedi.
Virágzó tövisből, szép piros rózsából,
Mely magát a habban nézi tetszelegve,
Árnyas vén cserfáktól a nap ellen fedve;
Sűrü boltot képez, melynek üregében
Titkos árnyék unszol friss tanyára szépen,
És úgy összenőtt lomb, galy, levél meg inda
Hogy a nap se' lát be, hát kisebb szem, mint a!
Mely nyugodni híja, aki nem is bágyadt:
Tagjait a szép hölgy pihenésre hajtja,
Ott lefekszik és ott el is szunnyad rajta.
De soká nem szunnyad, s jól még el sem alszik,
Mert egy érkezőnek lábdobajja hallszik.
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
S ugy a csupasz mént kilopá alóla.