Arany János: Második ének
,Történék, hogy ismét esék gyilkosságba, |
Melyért következék néki bujdosása.' |
Ilosvai |
De akkor-időhöz nem is volt szegényes,
Nem gyalázta vályog erős tégla falát,
Sok henye kőtámasz terhelte oldalát.
Fűzes Tisza partján, Keszi helység mellett, |
Maga birta Keszit az öreg Rozgonyi:
De más falu volt az, nem ez a mostani.
Ha vendége nem ment, az útról is fogott:
De most annyi sok nép hova tud szorulni?
Mivel hólyag gyanánt nem lehet felfúni.
Kicsi ház, sok vendég: nincs gyalázatosabb; |
Maga, háztájéka gúny legyen, nevetség?
Inkább olyat teszen, hogy megemlegessék.
A viadal helyét kimérte kereken,
És körűlszegette cifra új korláttal,
Magasan, hogy a ló se ugorja átal.
Kívül e sorompón várost építtete, |
Amelyet bevontak becses szőnyegekkel:
S készen vala mindez, pünkösd napján, reggel.
Férfi-, asszonycseléd, ifiú leventék;
Keszi csendes táján támad szokatlan zaj,
Közel, mint egy vásár, messziről mint a raj.
Ott van az ifjúság színe, lángja, lelke, |
Cifra köntös, szerszám, lovak, hadi készség,
Külön mind egy-egy kincs, többi közt csekélység.
Valamint a méhkas, az is megeresztett:
Rajja megszállott egy hátulsó udvaron:
Ott egész ökör sül, itt az apró barom.
S mint a hangya sereg, cipelvén tojásit, |
Azt miveli ki s be szakács-asszony, kukta,
Szolgáló, bejáró - soha nincsen nyugta.
Ki sem mer szegényke nézni az ablakon;
Lopva ugyan egyszer fölment a padlásra,
Onnan leskelődött, hogy senki ne lássa.
Jól esett az neki, öröme telt benne, |
Mint virágos kertben, köztük úgy válogat:
"Ezt szeretném - vagy ezt - nem azt - a másikat."
Vagy talán még feljebb lehetett az égen,
A fiatalság is várakozni restelt:
Viadal birákat tettek és bajmestert.
Legottan a birák, igazlátás végett, |
A mester pedig fölnyitván a korlátot,
Hangos kürtjébe fútt, s arra így kiáltott:
Nevezetes harci játék leszen itt ma,
Király levelével, a szép Piroskáért,
Rozgonyi uramnak egyetlen lyányáért.
Először is magát kiki bejelentse, |
Aki aztán sorba le fog győzni hármat,
Az nyeri jutalmát, amér' ide fáradt."
"Menyasszony is kell még a lakodalomba!"
Akkor néztek széjjel és küldének postát,
Hogy siettetné a szemérmes Piroskát.
Váltig restelé az, váltig is szabódott, |
Nagy sor ám az, annyi nép közé lemenni:
De ha parancsolják, mégis úgy kell lenni.
S a beszéd fonalát szála mentin fejtsem:
Egy vitézi falka érkezett lóháton,
S megállottak, nézni, kívül a korláton.
Idegenek - azaz senki nem ismerte; |
Nem azért, hogy a nap heve meg ne ártson,
Sőt hogy, sisak helyen, még meleget tartson. *
Hogy az ember csak a szeme fényét látta,
Kettő ezek közül oly tüzesen égett,
Hogy elkapta szemét, aki abba nézett.
Mint erős bajnoktól megszalad a gyenge: |
Hozzá a nagy termet, izmos válla, karja:
Ki lehetne más, mint Toldi Lőrinc sarja?
Kissé görbe vállal, maga Lajos király;*
Szeme barátságos tűz módjára lángol,
Mely körűl édesden megtanyáz a vándor.
Halkan, amint látszik, Toldival beszélget; |
De Toldi azt mondja: "kard a feleségem,
Fiaim s leányim: harci dicsőségem!"
Ha nagyon faggatják; esküt is mond rája;
Özvegy édes anyja pedig mennyit kérte!
Csuda, hogy ez egyet meg nem teszi érte. -
Azonban Piroska végre felöltözött, |
Drágaköves párta, fehér ruha minden,
Hó szinü selyemből. . . nem adták azt ingyen !
Gyenge rózsaszálat könnyezve szakitott;
Egyéb öltözete mint a többi lyányé:
De azok szolgálók, ő pedig királyné.
Vessző a növése, szellő a menése, |
Suhog a ruhája, párta-pántlikája:
Hosszu sor mosolygás húzódik utána.
Hej! megakadt szeme, megakadt a lyányon. -
A bajmester pedig mégegyszer kiáltott,
Még egyszer nyitá föl a magas korlátot.
S jöttek a vitézek nem remélett számmal, |
De sisak borítá arcostúl a főket!
Tán szülő anyjok sem ismerné így őket.
Kicsodák, micsodák és miféle rendek;
Súgva gyónták ezt be s a viadal birák
Személy szerint egy nagy öreg könyvbe irák.
Azután a nyilat húzták ki sorjába, |
Majd a két elsőnek, amint a sors érte,
Külön pécéit a bajmester kimérte.
Aranyos botjával vágva feje felett;
Most ama vitézek tárogató jelre,
Lovaik zabláját eresztik egyszerre.
Mindenik nagy láncsát szegez jobb kezében. |
Bár a láncsa hegyes, nem pedig oly csonka
Mint a más nemzetek bajvivó dorongja. *
Nem onta piros vért gyilkoló acéljok;
De, mint ágyugolyók egymásba ütődve,
Mind a két bajvivó lezuhant a földre.
Azután más kettő álla ki rendjével, |
Kiket számbavenni se' időm se' gondom:
Ami rám tartozik röviden elmondom.
Holmi kis faluban torony is lehetne,
Csak szamár alatta az a nagy bolond ló.
Úgy ül rajta, mint az ujjamon egy olló.
Ez, miután hármat a fövényre onta, |
"Vitéz cseh Holubár! (így hítták a nyerőt)
Tied szép Piroska, Isten ember előtt."
Éktelen rút arca ocsmányul nevetve;
Toldi is felnyitja, de már akkor ott van:
A korlát tetején lova átalroppan.
Fél szemét a síró szép leányra veti, |
A másik szemével Holubárt vigyázza, -
Nem lehet, hogy tovább mérgét zabolázza:
Aki szűzvért szomjaz dögleletes torkán!
Megállj: meg ne érintsd gyönge martalékotd,
Mert bizony megbánod e mai játékot.
Ím én, Toldi Miklós, magyar nemes bajnok, |
Piroska nevében, gyönge Piroskáért,
Síró szép szemiért, keze birtokáért."
Épen kezemre jősz: gyere számadolni!
Szerető bátyámat te ölted le, régen,
Még kölyök korodban, Duna szigetében."
Felel vissza Toldi: "Azóta megnőttem: |
S rohan a másikra eszeveszett dühvel,
Iszonyúság nézni, olyan dolgot müvel.
A király megtiltja, ő nem hallja már azt:
Csattog a vas páncél, roppan a nagy láncsa,
Nem hallik a király ismételt parancsa.
Nem hallik a zajtól, fegyverek zajától, |
Vitéz cseh Holubár sietős bajától,
Szörnyü Toldi Miklós veszett haragjától.
Kényszeríté Miklós védni az életét,
De nem volt sokáig védni azt szüksége,
Lefordult a lóról - minthogy immár vége.
Toldi a nyeregből magát melléveti, |
Mint egy kévekötő, dühösen rátérdel,
Páncélos nagy mellét megroppantja térddel.
De feláll a király, sisakot lekapcsol,
Leveszi fejéről, a kengyelben állva,
(Ismeretes göndör haja és szakálla),
És int a kezével, hogy szavát hallgassák: * |
Toldi Miklós tette halált érdemelne:
Számkivetés lészen a király kegyelme."