Ányos Pál: Barcsay kapitánynak
Barcsay kapitánynak
| Kiröpültem minap Nagyszombat öléből, |
Bakony erdejének szállottam keblében,
Hol kedvemet érzem tellyes mértékében.
Itt látom, akiktől életemet vettem,
Itt, kikkel egy tőke ágából eredtem,
Tisztelem ezekben természet kötését
S érzem látásokban sziv könnyebbülését.
Nem ólálkodik itt a tündér semmiség,
Nem rontya az izlést mulandó édesség,
Mint nagy városoknak gőgös piacokon,
Kiknek hivalkodás sétálgot sáncokon.
Ottan a sziv távoz erkölcs ösvénnyétől,
Puhul az indulat vétkeknek terhétől.
Szemfényvesztő Venus tüzhelyén áldoznak,
S mellyekben pátmosi nyilakat hordoznak,
Ott Páris Helenát ragadgya férjétől,
Ott szökik Medea Kolchis szigettyétől;
Ott egy vak gyermeknek bódulnak mérgétől,
Kinek sok sziv vérzik furcsa tegzéjétől.
De ellenben melly szent a Bakony lakása,
Együgyü s ártatlan élete szokása,
Mert csak az erkölcsnek vagyon itt szállása,
Egyébb tündérségnek nincsen maradása.
Mihelyt a nap fénylik kerék világunkon
S tünik a csillagos tábor tájékunkon,
Ki-ki félrerugván álmos nyoszolyáját,
Felosztya dolgára következő napját.
Én azonban Pindust magamnak épittek,
Mellyen barátimnak verseket készittek.
Igy eltünvén a nap szép munkálkodással,
Béköszönt Morfeus álom osztogással.
Im már lefestettem Bakony kiességét,
Hol előbbször láttam napnak fényességét,
S ahol a semmiség bús sötétségéből
Emberré változtam ég rendeléséből.
Édes, de egyszersmind terhes vándorlással
Keressük tárgyunkat kemény bajvivással.
Esztergár, 8-dik September 1777.
