Ady Endre: A szűz Pilátus
Fanyargok én, aki a szitkot
Fohásszá avattam s a titkok
Bősz szájú harsonája valék.
Multamat a Multba kavartam,
Akaratom mind elakartam
S unom a rest, döcögő Jövőt.
S a bánást bűneim fölötte,
Sok fogadkozásom: »örökre«,
Sok, pazarolt, régi csókomat.
S énemben bámulom a régit,
Mint egy öreg mesét: »beszélik«:
Óperencián is túl talán.
Mint amit rőt mező védelmez:
Ma már a Halál sem félelmes
S szégyenlem, ha föl-fölijjedek.
S én, a szegény, megcsalt borissza,
Mint egy Isten, úgy nézek vissza,
Által eldobott életemen.
Ami józanság, az se késett,
Se barátot, se feleséget
Utamra nem ráncigáltam én.
Felejtek, jaj és megbocsátok,
Csók, pénz, hit, bűn, nem várok rátok,
De nem várok már magamra sem.