A KOLOZSVÁRI VESZEDELEMRŐL VALÓ HISTÓRIA
Hervadtságra jutott díszes laurája!
Hová lett hírednek zöldelő pálmája?
Elhullott zöld fádnak szép arany almája.
Sokféle népeket zászlód alá hajtál,
Magyar Attilával nagy dolgot forgattál,
Mikor Scítiából ez földre kijutál.
Széjjel e világon kiterjedett vala,
Hírednek pálmája nevekedik vala,
Feltetszett csillagod szépen fénylik vala.
Édes szép nemzetünk mint megcsúfoltatál!
Gyásszal, siralommal, jaj, beboríttattál,
Sok jaj, keserűség alá taszíttattál.
Rád tódul és megfojt keserűség íze.
Minden nemzet rajtad nevetséget űze,
Bánattal, csúfsággal megterhele tüze.
Édes nemzetednek veszedelmét látod.
Mindenfelé csak jaj s nyomoróság sorsod,
Meghervadt orcádat könnyeddel áztatod.
Ékességgel díszes régi nemzetsége,
Nemes virtusakkal tiszta fényessége,
Homályba öltözött csillagod szépsége.
Minden ütközötön erősen megvere,
Glóriát, triumfust minden helyen nyere,
Őmiatta sok test a földön hevere.
Írnak könnyhullással teljes énekeket,
Mert mindenütt ő hagy számtalan testeket,
Kiknek keservesen siratják testeket.
Azután csakhamar Feketehalamnál,
Halamba rakaték Szebennek sáncánál,
Újabban mast sok test hulla Kolozsvárnál.
Sőt jó reménységben köztök minden vala,
Baron, a nemesség utának nyomula,
Hirtelen közülük számtalan elhulla,
Széjjel betölt vala elhullott testekkel,
Mint vadak erdőben: szegények ebekkel
Vadásztatnak vala vizslákkal, kölykökkel.
Egy szoros utában tolyonkoznak vala,
Másfelől előttek nemes dandár vala,
Hátul szegényeket lövik, vágják vala.
Egyiptum insége alá rekesztettek.
Jaj szegények, ezek mire neveltettek,
Csúfos mesterséggel csinált vasban vertek.
Kinek minden része keserűséggel jő,
Édes nemzetünknek keserves jajt szerző,
Sok édesanyáknak szíveket epesztő.
Kedves magzatakat mire neveltétek!
Csaknem kettészakad szomorú szívetek,
Sűrű könnyhullással telik meg szemetek.
Halállal életek, szívek is kettőzik,
Amelyekben sok bú, gondolot érkezik,
Nyomorúság habja rajtok megütközék.
Ki siratja bátyját, ki édes rokonát,
Jajszóval említi Kolozsvár határát,
Könnyével újítja ételét, italát.
Jaj, szomorú példa, iszonyú pusztulás!
Megepedt lelkünkben nincs már vidámulás,
Orcánkon lecsordul keserves könnyhullás.
Életünk fogyató vad fene bestiák,
Szomorú szíveket bágyasztó Hárpiák,
Erre neveltünk-e kegyetlen Fúriák?
Édes országunknak nagy veszedelmére.
Vérrel vérebeket hizlalunk fejünkre,
Viselhetetlen gyászt hozol nemzetünkre.
Homályos a szép nap szörnyű pusztulásán,
Sírnak a csillagok megváltazatt sorsán,
Kesereg a nagy föld vére kiomlásán!
Midőn nemzetünknek szép piros vérében.
Úsztanak a szablyák Kolozsvár völgyében.
Nyugossza meg Isten lelketek mennyégben!