DR. NAGY SÁNDOR
DR. NAGY SÁNDOR
DR. NAGY SÁNDOR, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Ennek a költségvetési törvénynek a megvitatása során eszembe jut egy régi anekdota: valamikor egy brit ellenzéki politikus azt mondta a parlamentben, hogy a jelenlegi legjobb brit miniszterelnököt McMillan-nek hívják. És valljuk be, mivel normális körülmények között egy országnak egyszerre csak egy miniszterelnöke van, az állítás igaznak is felfogható. Ilyen módon tekintve mi is azt mondhatjuk, a jelenlegi kormány által benyújtott költségvetések közül kétségkívül ez a legjobbik.
De tegyük félre az iróniát, és nézzük meg egy kicsit közelebbről, hogy milyen közgazdasági és gazdaságpolitikai megfontolások szolgálnak alapjául ennek a költségvetés-tervezetnek!
Először is jelentős, 5 százalék körüli növekedés, illetve ezzel együtt járó jövedelemtermelés a kiinduló alap. Csökkenő, 10-11 százalék körüli infláció, szerény mértékű, 2-3 százalék körüli reálbér-növekedés, 2-3 százalékos belföldi fogyasztásbővülés, valamelyest csökkenő közterhek, emiatt, illetve a jövedelem- és a fogyasztásnövekedés miatt növekvő állami bevételek, mérséklődő infláció, és a csökkenő kamatlábak következtében mérséklődő kamat- és egyéb kiadások, mindez párosulva a kiadások kézben tartásával, illetve váratlan helyzetekre a megfelelő tartalékokkal - összességében azt a benyomást hivatott kelteni, hogy a dolog logikus, végiggondolt, vagy úgy is mondhatnánk, gömbölyű.
A valóság, a realitások világa azonban ennél zordabb, összetettebb és ellentmondásosabb. Ezért aztán az a helyzet, hogy mi korántsem tartjuk ezt a költségvetést olyan nagyon jó költségvetésnek. Engedjék meg, hogy ezt az állítást néhány dologgal illusztráljam, korántsem a teljesség igényével.
Ami a növekedést illeti: az 5 százalékos prognózis kétségkívül optimista, és azt mondhatom, a legnagyobb mértékben szeretné a Szocialista Párt is, ha ez megvalósulna. Ehhez azonban kevés a mi szándékunk, de kevés a kormánypárti szándék is. Véleményünk szerint ugyanis a valóság ennél akár több százalékkal is eltérhet, amit a költségvetés erre hivatott mechanizmusai nem lesznek képesek kezelni.
Ennek a költségvetésnek az egyik legárulkodóbb vonása az a mód, ahogy a költségvetés megalkotói saját optimista prognózisukkal kapcsolatos bizonytalanságukat és félelmeiket, illetve az ebből származó következményeket kezelni próbálják. Ahogy Milton Friedman mondja, a kormány megoldása a problémára rendszerint van olyan rossz, mint maga a probléma.
Ez tökéletesen igaz erre a helyzetre. A zárolás a törvényjavaslat 48. § (3), (5) bekezdéseiben ugyanis a költségvetés gazdaságpolitikai szerepének alapvető félreértésén alapul. Az a gondolatmenet ugyanis, hogy ha rosszabbul mennek a dolgok a tervezettnél, akkor majd megkurtítjuk az állami kiadásokat, nemcsak azt jelenti, hogy kevesebbet kap az egészségügy vagy az oktatás, hanem azt is, hogy ha rossz a termés, akkor kevesebb támogatást kap majd a mezőgazdaság; ha kevesebb a beruházás a vállalkozói szférában, akkor később kevesebb lesz a beruházások támogatása, sőt a költségvetés beruházási célú kiadásai is csökkennek - ami nyilvánvalóan, még egyszer mondom, teljes és alapvető félreértése a költségvetés gazdaságstabilizáló szerepének.
És akkor itt nem beszélek arról, hogy a gazdaság első félévi folyamatairól érdemi információk valamikor augusztus végén, a GDP alakulásáról pedig szeptember végén állnak majd rendelkezésre. És arról sem beszélek, hogy egyébként ez a megoldás más szempontból is meglehetősen aggályos. Hiszen összességében az államháztartáson belül 60 milliárd forint tartalék nem válasz arra, ha a növekedés akár csak 1 százalékkal is elmarad a tervezettől; és természetesen más szempontból az is nagyon aggályos, hogy a tartalékképzés és a későbbi felhasználás módszere csorbítja az Országgyűlés jogait és teljesen átláthatatlan helyzetet teremt. Hiszen a tervezetben foglalt szabály azt jelenti, hogy papíron léteznek az előirányzatok, ebből mintegy 2 százalékot a költségvetés zárol, ami pedig a felhasználást illeti, a kormánynak szabad keze van, korántsem biztos, hogy azon a területen kerül felhasználásra, ahol ezt előirányozták. Én azt gondolom, esetleg ezt is idézhette volna Szájer József frakcióvezető úr az ÁSZ többi más megállapításai között, mert ezt nem csak mi tartjuk aggályosnak. Ennyit a növekedési háttérről.
Ami az inflációt illeti: egyike azon dolgoknak, amelyeket üdvözölni lehet; és kérem, komolyan gondolják, nem iróniával mondom, ez a kormány is, úgy tűnik, komolyan veszi az infláció mérséklésének fontosságát és - még egyszer mondom - ez üdvözlendő. Fel kell azonban hívni a figyelmet arra, hogy a 10-11 százalék körüli prognózis azt feltételezi, hogy jelentős változások nem következnek be az árszínvonal alakulására ható tényezőket illetően; és erről maga a költségvetési kötet is szól természetesen. Feltételezi, hogy sem az árfolyamban, sem az energiaárakban, sem a költségvetés költekezéseit illetően, sem a bérek alakulását tekintve jellemző eltérés az előirányzatokhoz képest nem következik be. Én ezt, finoman szólva, merész feltételezésnek érzem, éppen a közszférában kialakult, egyes csoportokat egymással szembeállító bérpolitikai elképzelések miatt is.
Ami a növekedés, a fogyasztásbővülés és az árszínvonal-növekedés által erősen meghatározott adóbevételek növekedését illeti, már eddig is kialakult ekörül egy polémia. Én szívesen hallottam volna, ha tegnap pénzügyminiszter úr a költségvetés beterjesztésekor erre a vitára kitér az Országgyűlés előtt. Ezt nem tette meg. Én nem akarom ezt a vitát reprodukálni; egy bizonyos, majd az élet el fogja dönteni, mi a bevételi oldalt túltervezettnek érzékeljük.
Ennél azonban sokkal lényegesebbek a kiadási oldal feszültségei, amelyekről egy csokorra valót Kovács László frakcióvezető úr elmondott, én is néhányat szeretnék megemlíteni, illetőleg más oldalról megközelíteni. Ebben az egyik legjelentősebb feszültség és szembeötlő probléma a felhalmozási célú kiadások elégtelen színvonala. Megpróbáltuk számszerűsíteni a konszolidált költségvetés felhalmozási célú kiadásait, ez a mi számításaink szerint egy enyhe, hozzávetőleg 5 százalékos nominális növekedés, azaz igen jelentős reálérték-csökkenést mutat, miközben a költségvetés nem beruházási célú folyó kiadásai erőteljesen növekszenek.
A másik szembeötlő feszültségpont, erre már utalt Kovács László, a költségvetési miniszteriális szervek költségvetési támogatásának igen jelentős és sokszor komoly fantáziát igénylő okokkal alátámasztható növekedése, másfelől az önkormányzati finanszírozás szembeötlően alacsonyabb színvonala között húzódik. Pénzügyminiszter úr e tekintetben tegnap azt mondta, hogy jelentős eszközök állnak rendelkezésre majd a vidékfejlesztésre, a területfejlesztésre, ez azonban csak egy állítás, amelyet nem támasztott alá. Félő, hogy az a metódus, amely ebből a költségvetésből kiolvasható, illetőleg a kormány eddigi gyakorlatából valószínűsíthető, arra vezet, hogy egyébként valóban nem jelentéktelen összegeket úgy osztanak szét majd, hogy azok szétforgácsolódnak, különféle, kisebb-nagyobb helyi vagy politikai szempontot is követő felosztásra kerülnek, és ez rontja Magyarország esélyeit arra, hogy jelentős EU-forrásokat szerezhessen meg, hiszen a kettő egymástól nem független, mint tudjuk.
Szembeötlő, hogy milyen mértékben állítja szembe egymással ez a költségvetés az egyes közalkalmazotti rétegeket. Tegnap a pénzügyminiszter úr imponáló számokat mondott a közszféra bérezéséről. Ha jól emlékszem, ilyeneket sorolt: fegyveres területek 20,9 százalék, pedagógusok 17 százalék, igazságügy 22,9, egészségügy 14. Majd azt mondta, hogy 13,3 százalékkal növekszik általában a bér, következésképpen mivel az általa fölsorolt szám, összes szám fölötte van a főátlagnak, talán érdemes lett volna fölsorolni azokat az igen nagy számú rétegeket, amelyek ebből következően nemhogy ennyit nem kapnak, de szükségképpen, ha még a matematikai szabályok érvényesek maradnak '99-re - bár lehet, hogy ebben is változást terveznek -, akkor természetesen még az inflációt megközelítő vagy elérő bérfejlesztést sem kaphatnak.
(10.40)
Nem mondta el azt sem a pénzügyminiszter úr, hogy ehhez a források nagyon fontos területeken nem állnak rendelkezésre. Tulajdonképpen az önkormányzatokra hárítják a felelősséget, például ami a pedagógusok bérének emelését és rendezését illeti.
Tisztelt Képviselőtársak! E Ház falai között a nyugdíjakról már sokat szóltunk az elmúlt hónapokban, én természetesen a nyugdíjvitát újra idehozni és megismételni nem kívánom. Azt azonban szeretném világosan megmondani, hogy még az az állítás sem igazolódott be, ami az egyébként törvényesen járó nyugdíjkifizetésekkel szembeni új kormánykoncepció alapjául szolgált, hogy tudniillik azért nem kapják meg az úgymond magasabb nyugdíjjal rendelkezők azt az összeget, ami egyébként nekik járna, hogy az alacsony nyugdíjjal rendelkezők többet kaphassanak. Nos, ehhez képest az az igazság, hogy az igazán alacsony nyugdíjjal rendelkezők esetében - és itt a határvonal a 13 700 forint - 25,5 százalékos emelésre kerül sor, és minden olyan összegre, ami ez alatt van, az érvényes, hogy még a 3500 forintos emelés sem valósul meg.
Szeretném világosan megkérdezni: mennyiben illeszthető ez egybe, illetve mennyire egyeztethető össze azokkal az elvekkel, amelyeket önök, túl általában a hatályos törvény félretételénél, de egyáltalán a nyugdíjemelésnél képviseltek? Ez a logika azt mutatja, hogy nem egyszerűen csak a magasabb nyugdíjjal rendelkezők nem kapják meg, de az igazán rászoruló, nagyon kevés nyugdíjjal rendelkezők sem kapják meg ezt az összeget.
Az is világos ebből a költségvetésből, hogy minden jelentősebb korábbi beruházási vagy működő rendszereket érintő döntést negligál, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy öncélúan átírja az elmúlt évek döntéseit. Ebben láthatóan egyetlen szempont vezérli: ne maradjon úgy, ahogy a korábbi kormány, illetve az Országgyűlés eldöntötte. Ez igaz a nagyobb beruházásokra - szólt róla Kovács László -, de igaz például a nyugdíjreform döntéseibe olyan módon való beavatkozásra is, ami, azt gondolom, rendkívül elgondolkodtató az alkotmányosság, a jogbiztonság és a kiszámíthatóság tekintetében. És az is nyilvánvaló, hogy ennek a költségvetésnek a választott fő hangsúlya, a gyermekes családok támogatásának javítása, rendkívül ellentmondásosan valósul meg. Erre az adótörvények vitájánál sokoldalúan, számszerűen, nem mellébeszélve, tényekkel, adatokkal rámutattunk. Tehát teljesen nyilvánvaló, hogy e tekintetben is a beterjesztett költségvetés és a korábban elfogadott adótörvények tulajdonképpen becsapják a közvélemény egy részét.
Az is nyilvánvaló, hogy az elfogadott szabályok, az adótörvények nem segítik a foglalkoztatási szempontok érvényesülését. Engedjék meg nekem, hogy egy rövid részletet ismertessek egy európai uniós dokumentumból, amelyik a '99. évi foglalkoztatási irányelveket foglalja össze, amelyek alapjául szolgálnak a nemzeti irányelvek kidolgozásának:
"A még inkább foglalkoztatásbarát adórendszer kialakítása és azon hosszú távú tendencia visszatartása érdekében, amely egyre magasabb adókat és egyéb terheket ró a foglalkoztatásra, minden tagállam a következő lépéseket teszi: célul tűzi ki, hogy fokozatosan csökkenteni fogja az összadóterhet, valamint a munkaerőköltségeket és a nem bér jellegű munkaerőköltségeket terhelő költségvetési elvonásokat, különösen a viszonylag alacsonyan képzett és alacsony bérszintű munkaerő esetében."
Magyarországon e tekintetben homlokegyenest az ellenkezője történik, miközben arról beszélünk, hogy felkészülünk az európai uniós csatlakozásra.
Mindezt összegezve: ez a költségvetés nagyon is sérülékeny. Sérülékeny a növekedési prognózisa, sérülékeny az inflációs előrejelzése, sérülékeny az adóbevételekkel kapcsolatos várakozása, sérülékeny a kiadási oldal számos feszültsége miatt. Ez a költségvetés ilyen módon ugyan bizonyos pontokon elfogadható célokat is megfogalmaz, de a realitásokkal és azok következményeivel nem számol.
Van egy kitapintható logikája mindannak, ami az államháztartást érinti, ha megnézzük a három fő jövedelemtulajdonos pozícióját. Az állami jövedelemközpontosítás valóban csökken, de úgy, hogy többet von el a gyengébb gazdasági pozícióval rendelkezőktől, és többet hagy vissza az erőseknél. A vállalkozói jövedelem valóban növekszik, de úgy, hogy az erősebb, magas jövedelműeket foglalkoztató társaságok terhei csökkennek, az alacsony jövedelműeket foglalkoztatóké nem változnak vagy növekszenek. Valamelyest csökken a lakosság terhe, de úgy, hogy növekszik a jövedelme azoknak, akik egyébként is tehetősebbek, és rosszabbodik a szegények helyzete. Mind a három fő jövedelemtulajdonosra sikerült ugyanazt a logikát megtalálni. Ez tulajdonképpen nem kis szakmai teljesítmény, ezért akár gratulálni is lehetne!
Nem vitatom, a nézőpontok különbsége jelentős közöttünk. De ahogy egy amerikai gondolkodó mondja: minél inkább eltérnek a nézeteink, annál nagyobb a valószínűsége, hogy legalább egyikünknek igaza van. És ne reménykedjenek, hamar ki fog derülni, hogy kinek van igaza. Köszönöm a figyelmet. (Taps az ellenzéki képviselők padsoraiban.)
