DR. CSÚCS LÁSZLÓ
DR. CSÚCS LÁSZLÓ
DR. CSÚCS LÁSZLÓ, az FKGP képviselőcsoportja részéről: Elnök Asszony! Köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! A polgári kormány első költségvetését tárgyaljuk, ami már önmagában is értékmérő. A javaslat szakmai és politikai értelemben egyaránt tekinthető vízválasztónak a közelmúlt és a jelen között, azaz a pénz mindenhatósága és a polgári értékrend között.
Elismerés illeti meg a kormányt azért, mert ezzel a költségvetéssel elindult azon az úton, amely a nemzet felemelkedését, a gazdaság versenyképességének javítását az ember és a tudás középpontba állításával kívánja elérni. A javaslat ugyan magán viseli az átmenet szinte valamennyi jegyét, de ez természetes. A pénzügyek szigorú rendjéből máról holnapra kilépni nem lehet, de nem is kell, még akkor sem, ha a helyzet megérett a gyökeres változtatásra. Ez azt jelenti, hogy számolunk az örökséggel, az abból fakadó pénzügyi és jogi kötelmekkel, ugyanakkor megteremtjük a feltételét a szükséges és lehetséges irányváltásnak.
A most tárgyalásba vett, 1999. évi költségvetés bizakodásra ad okot. Tetten érhető benne az értékmentés és az értékteremtés igénye, a kiszámíthatósággal együtt. Elfogadása átvezet abba a régen várt adó-, költségvetési és együttesen államháztartási reformba, aminek előkészítése tovább nem halogatható feladat. A javaslat azonban még nem reformköltségvetés, de ilyet a kormány '99-re nem is ígért. A kormány programja szerint az átfogó reform meghatározó éve a 2000. esztendő lesz. Az állam szerepvállalásának, gazdálkodásának, működésének és pénzügyeinek vágyaink szerinti megújítása csak akkor teljesülhet, ha az előttünk álló évet kellő körültekintéssel készítjük elő, reálisan vesszük számításba a pénzügyi, gazdasági folyamatokat, egyben felkészülünk a nem várt, de ki sem zárható fejlemények kezelésére. A benyújtott törvényjavaslat a jelzett várakozásoknak megfelel.
Az irányváltás helyes, megalapozottsága sem ébreszt kételyt az előbb elmondottak ellenére sem, mármint a szocialista képviselőtársak által jelzett prognózisok ismeretében sem. Prioritásaival ez a költségvetés segíti a társadalomban szunnyadó alkotóerők felszabadítását, és hozzájárul egy olyan állam építéséhez, ami szerepében ésszerűen körülhatárolt, a feladatok ellátásában határozott. Ha visszatekintünk az elmúlt hetek és hónapok jelentősebb eseményeire, megállapíthatjuk, hogy a kormány a költségvetés egyensúlyának megőrzése érdekében nem egy esetben hibaelhárító akciók lépéskényszerébe került. A túlköltekezés veszélyét mindenképpen el kellett hárítania. Az pedig megjósolhatatlan, hogy még milyen időzített bombák várnak az új kormányra.
Mindezek tudatában is fontos, hogy a kormány a polgárság legszélesebb körének bevonásával mélyítse tovább a programját, most már részleteiben is formálja meg azt, hogy valójában milyen Magyarországot is szeretne látni 2000-ben és az azt követő években. Egy olyan nemzetépítő stratégia felmutatása szükséges, ami szilárd egységbe foglalja a pénzügyi, gazdasági és azzal együtt országépítő reformok egészét.
(10.50)
Abban a választópolgárok által visszaigazolt célok mellett kiemelten indokolt foglalkozni a pusztító munkanélküliséggel, annak drasztikus csökkentésével és a tudásszint általános és gyors emelésével. Erre ösztönző példát szolgáltathat a távol-keleti kistigrisek évtizedekig tartó sikertörténete is.
A javaslat és az azt követő évek reformtörekvése feltételezi, hogy jövőre folytatódik a gazdaság 5 százalékos növekedése, mérséklődik az infláció, csökkennek a bruttó hazai termékhez mért államháztartási kiadások, továbbá mérséklődik az államháztartás hiánya, és mindezzel együtt kezelhető egyensúlyban marad a költségvetés bevételi és kiadási oldala. Az eddig megismert gazdasági előrejelzések döntő többsége a várakozásokat nem kérdőjelezi meg. Ellenkezőleg, a ma ismert és a jövő évre prognosztizálható pénzügyi és gazdasági folyamatok azokat a várakozásokat teljes mértékben alátámasztják, amelyek döntő módon határozzák meg a benyújtott javaslat tervszámainak teljesülését.
Ellenben a most említett várakozás értelmezésére, vagy úgy is mondhatnám, gazdaságformáló erejének értékelésére szánjunk egy pillanatot. A pénzvilágban csakúgy, mint a médiavilágban, jól ismert az úgynevezett önbeteljesítő jóslat. Mint tudjuk, pusztító szerepe lehet annak, ha mértékadó személyek vagy testületek a pénzügyi összeomlás rémét, illetőleg lehetőségét sulykolják belénk. Ez a már jól ismert bankcsődöktől kezdve a vágtató infláción keresztül akár egy ország pénzügyi összeomlásáig is elvezethet. Persze, a fordítottja is igaz. Ha egy talpra állni akaró és képes ország vezetése rémkép helyett a boldogulás reális esélyét sulykolja, akkor az emberek - inkább előbb, mint utóbb - valóban boldogulnak, és azzal együtt az ország is boldogulni fog.
Most, hogy a gazdaság a tartós növekedés állapotába jutott, és az emberek többsége bizakodással tekint a jövőbe, úgy vélem, hogy nekünk, törvényhozóknak nemcsak a törvényalkotás a feladatunk, hanem felelősek vagyunk azért is, hogy a reményt, az emberek bizakodását ébren tartsuk. Ez a feladat messze több, mint jó törvények megalkotása és azok végrehajtatása. Ez maga a hit, amivel - mint tudjuk - hegyeket mozgathatunk meg. No meg felépíthetjük a mi országunkat, amiben minden jó szándékú ember végre otthonára találhat. Ne becsüljük le a hit és a remény országépítő erejét!
Tisztelt Képviselőtársaim! A Független Kisgazdapárt frakciója jó szívvel fogadja és támogatja a törvényjavaslatból kiolvasható prioritásokat. Azt például, hogy kiemelt szerephez jut a közbiztonság erősítése, a humán tőke fejlesztése, annak keretében a családtámogatás, a kultúra és a hitélet kiadása. A kisgazdák programjában mindig meghatározó jelentőségű volt és maradt a regionális és kistérségi aránytalanságok mérséklése, a vidékfejlesztés. És mint tudjuk, a vidékfejlesztés elválaszthatatlan részét képezi az agrártámogatás, amelynek megkülönböztetett finanszírozása bizakodásra ad okot.
Megnyugvással fogadjuk azt is, hogy a honvédelmi fejezetben közel 25 százalékos fejlesztésre nyílik lehetőség. A jövőépítés szempontjából ugyancsak meghatározó jelentőségű az euro-atlanti csatlakozás előkészítésének megfelelő finanszírozása, noha az az egyes fejezeteknél meglehetősen szétparcellázva jelentkezik. Ha tudjuk - márpedig jól tudjuk -, hogy a csatlakozással milyen feladatok hárulnak ránk, akkor talán helyesebb volna a rendelkezésre álló források eddiginél összevontabb, célra orientáltabb kezelése. Ezzel lényegében egy olyan projektszemléletet érvényesíthetnénk, ami az e célra rendelkezésünkre álló, amúgy nem túl bő forrás ismeretében a hatékonyabb gazdálkodás esélyét teremti meg.
A teljesség igénye nélkül említett feladatok és fejezetek kiemelt támogatása - különösen a korábbi évek költségvetésének tükrében - markánsan jelzi a polgári kormány által képviselt új értékrendet. Reményünk szerint a jelzett prioritások segítenek helyreállítani a tudatosan megzavart értékrendet, és az alkotó energiákat képesek felszabadítani. Itt érdemes megemlíteni például azt, hogy a most megszavazott adótörvények némely módosítása kifejezetten ösztönöz a munkavállalásra. Ilyen például a gyermekek utáni adókedvezmény bevezetése. Persze az is igaz, hogy annak főként a munkanélkülieket hátrányosan érintő következményeivel is számolnunk kell.
A javaslat gyökeresen szakít a humán szférát közvetlenül vagy közvetve sújtó sokéves alulfinanszírozással. Annak pusztító következményét megszenvedtük mindannyian a bűnözés soha nem tapasztalt elburjánzásával, az emberek félelemben tartásával, a kórházak összevonásával, az ágyszámok eszelős csökkentésével, az iskolák és az egyetemek lehetetlen állapotban lebegtetésével és a kultúra, különösen az értékálló, egyetemes és nemzeti kultúra kisemmizésével.
Miért és kinek jó az, ha gyorsuló ütemben fogyatkozunk életekben, kultúránkban és anyagi javainkban? A kormány programjához igazodó javaslat mindenre megadja a megnyugtató választ. Kiemelten azt finanszírozza, ami a romló folyamatok megfékezését ígéri. Igaz, most meg a jelenünket mentő, egyben a jövőnket építő értékrendünk kiemelt finanszírozása miatt támadnak bennünket azok, akik más értékrend képviselői. Szemünkre vetik, hogy a helyi önkormányzatoknak nyújtott források mindössze 10 százalékkal bővülnek - ami, tudjuk, így teljesen nem igaz -, miközben a központi költségvetési szervek támogatása közel 30 százalékkal növekszik. A szembeállítás nem szerencsés, még inkább egy olyan következtetés levonása, hogy lám-lám, a polgári kormány gátlástalanul központosít. Ha másként gondolkodik is, jól tudják, hogy a kiemelten finanszírozott területeken csak a sokéves alulfinanszírozással elkövetett mulasztás felszámolására teszünk kísérletet. Azt pedig az egyik évről a másikra ugyanúgy nem lehet káros következményeivel megszüntetni, mint ahogy a kilátásba helyezett és elkerülhetetlen reform azonnali és teljes körű bevezetése is megrázkódtatná az országot.
Mindez a költségvetés nyelvére lefordítva azt jelenti, ha szem elől tévesztjük a helyzet fokozatos konszolidálásának igényét, akkor a költségvetés hiánya pillanatok alatt többszöröse lehet a javaslatban szereplő 374 milliárdnak. Ez utóbbi kockázatát, a pénzügyi egyensúly felborulását viszont egyetlen felelős pénzügyi kormányzat sem vállalhatja.
Visszatérve a központi költségvetési szervek és a helyi önkormányzatok eltérő mértékű finanszírozásának nem szerencsés szembeállítására, az nem az önkormányzatok súlyának és szerepének alábecsülése, hanem csupán a pénzügyi realitásokkal való szembesülés szomorú következménye. Ugyanakkor az önkormányzatok kétségtelenül nehéz helyzetét értékelve arról sem feledkezhetünk meg, hogy tartalékok még mindig vannak, és nem csupán a nagyobb városok gazdálkodásában. Ha ugyanis a helyi vezetők jól gazdálkodnak a helyi erőforrásokkal, az ott élők tudásával és tenniakarásával, és arra támaszkodva élnek az Európai Unió különböző pályázati lehetőségeivel - beleértve a területfejlesztési és struktúrajavítási célokra megpályázható pénzeket, valamint a Phare-támogatás lehetőségeit is -, akkor komoly esély adódik pótlólagos források bevonására. Csak hát persze minderről tájékoztatni is kell az önkormányzatokat.
Ami pedig az önkormányzatoknak szánt személyi jövedelemadó újra módosuló rendszerét és elosztását illeti, abban elgondolkoztató az, hogy folyamatában milyen töretlen ütemben csökken a jövedelem keletkezésének helyén meghagyott adóbevétel. Ellenben ennél is nagyobb gond az, hogy nem múlik el év úgy, hogy az önkormányzatokat megillető források szabályozása lényegi pontokon ne változna. Ez hátrányosan érinti az önkormányzatok előretekintő tervező munkáját. Ez még akkor is igaz, ha önmagában talán védhető az indoka annak, hogy a jövedelemadónak immár mindössze 15 százaléka marad a képződés helyén, és 25 százaléka lesz normatívan elosztva.
(11.00)
Tisztelt Képviselőtársaim! Ha a prioritást élvező fejezetek és feladatok közül kiemelten csak azt értékeljük, hogy a közbiztonságot 32 százalékos támogatásnövekedés, a humántőke fejlesztését szolgáló felsőoktatást 27 százalékos, az egészségügyet 32 százalékos, a sportot 67 százalékos, a kultúrát 40 százalékos vagy a hitéletet 54 százalékos többletforrás erősíti meghatározott szakmai célok és programok teljesítésében, akkor joggal merül fel az a kérdés, hogy mindez - és a most fel nem sorolt, de az átlagosat meghaladó feladat-finanszírozások esetében a többletjuttatás - minek a terhére valósul meg.
Úgy vélem, hogy ez, mint a költségvetési egyensúlyt alapvetően érintő kérdés, több irányú értelmezést igényel. Mindenekelőtt azokkal az ésszerű takarékossági intézkedésekkel kell számolnunk, amelyek megtétele összességében sok száz milliárd forint kiadástól mentesíti a költségvetést. Ilyen például a 4-es metró beruházásának halasztása, a Nemzeti Színház ügye, a dunai vízlépcső, az igazgatási költségek kordában tartása, és nem utolsósorban az egyesek részéről ugyancsak zajos nemtetszést kiváltó ítélőtáblák ügye.
(Az elnöki széket
Gyimóthy Géza, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Gyimóthy Géza, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
De talán itt érdemes megemlítenünk a közszolgálati rádiók és televíziók javasolt támogatásának ügyét is. A kiadási előirányzatok között elgondolkoztató az a közel 9 milliárd forintos tétel, amit az előterjesztő a közszolgálati műsorszolgáltatók támogatására szán. Megjegyzem, hogy az említettek jövőre emelt összegű üzembentartási díjból is részesülnek. Most talán ne részletezzük azt, hogy az érintett intézmények mennyiben felelnek meg a közszolgálatiság törvényben meghatározott követelményének. Ellenben azt tudjuk, például az Állami Számvevőszék jelentéséből, hogy gazdálkodásuk a legfinomabb megfogalmazással sem tekinthető optimálisnak.
A Magyar Televízió Részvénytársaság és a Magyar Rádió Részvénytársaság évtizedek óta megmagyarázhatatlan létszámfölösleggel terheli önmagát és az adófizetők pénztárcáját. Ez és még több más pazarlásra utaló körülmény arra kell intsen bennünket, hogy esetükben a közpénzek juttatásánál az eddigieknél lényegesen nagyobb körültekintéssel kell eljárnunk. Ellenkező esetben joggal érheti az a vád a tisztelt Házat - és persze a pénzügyi kormányzatot -, hogy milliárdokat önt abba a bizonyos lyukas zsákba.
Mindezeket mérlegelve álláspontunk szerint talán az volna a helyes megoldás, ha a kilátásba helyezett támogatás folyósítását megelőzné az említett intézmények alapos átvilágítása, ami kiterjedne a gazdálkodás célszerűségének, törvényességének, eredményességének teljes körű vizsgálatára. Egy ilyen, esetleg az érintett intézmények által kezdeményezett átvilágítással valós képet kaphatunk állapotukról és tényleges forrásszükségletükről.
Az átvilágítás megtörténtéig, illetőleg kiértékeléséig viszont akkor járunk el a jó gazda gondosságával, ha a tisztelt Ház fontolóra veszi azt, hogy a most megajánlott műsorterjesztési költséget zárolja. Ez a költségvetés finanszírozási kötelezettségét nem keresztezné, ellenben elősegítené az érintett intézmények gazdálkodásának racionalizálását. Végre meg kell tudnunk, hogy milyen súlyú pazarlást támogatunk az adófizetők pénzéből. A jelzett pontokon tett és még megtehető takarékossági intézkedések tekinthetők áldozatvállalásnak, fegyelmezett pénzügypolitikának avagy a költségvetési egyensúly parancsoló követelményének.
Persze, tudjuk, hogy más áldozata is van - vagy lehetséges - az irányváltást jelentő értékrend módosításának. Például a magasabb nyugdíjjal rendelkezők esetében a várakozástól elmaradó nyugdíjemelés vagy a központi intézményeknél dolgozók reálkeresete jövőre mindössze 2 százalékkal növekszik. Ide sorolható az a törvényi felhatalmazás is, amely lehetővé teszi a kormány számára a 3 százalékos mértékű létszámcsökkentés évközbeni végrehajtását. Az egyensúly fenntartásának ugyancsak parancsoló követelménye az, hogy az átlagos adóteher növekszik, jóllehet a járulékokkal együtt számított közterhek végül is csökkennek.
A feketegazdaság megfékezése érdekében tett intézkedések, elsősorban az APEH megerősítése ugyan jelentős központi forrásokat igényel, de ez esetben a befektetés haszna rövid távon és sokszorosan megtérül a többletek realizálásával, és ami talán annál is fontosabb, az adómorál remélt javításával.
Ha nem is a takarékossági vagy megszorító intézkedések között, de külön értékelést igényel a környezetvédelem. Pozíciója ugyan nem romlik jövőre, de az egyre növekvő elvárások teljesítésében gondok lehetnek, az Európai Unió legutóbbi országtanulmánya szerint ugyanis ezen a területen jelentős lemaradásaink vannak.
Mindez cselekvő figyelmet érdemel, főként abból a szempontból, hogy ha nem tudunk ezen a területen gyorsabb léptekkel haladni, az kedvezőtlenül befolyásolhatja csatlakozási esélyünket. Persze, az sem elhanyagolható szempont, hogy környezetünk állapotának javítása egyben hozzájárul az élet minőségének, a lakosság egészségi állapotának javulásához. Ez azért is fontos szempont, mert mindkét jellemző tekintetében nagyon rosszul állunk a nemzetközi összehasonlításban. A prioritások és azok ellenpontjaként bemutatott megtakarítások vagy kényszerű áldozatvállalások azt jelzik, hogy a jövő évi költségvetés is meglehetősen feszített. Ez viszont azzal jár, hogy népszerűtlen feladatokat is teljesíteni kell az egyensúly megőrzése érdekében.
Mindennek ismeretében zavaró tény az, hogy az előterjesztő meglehetősen röviden és nagyvonalúan intézi el a privatizáció ügyét. Az vitathatatlan tény, hogy a privatizációs bevételek jövőre nem közelítik meg a korábbi évek befizetéseit, minthogy az állami tulajdonban lévő vállalkozói vagyon jórészt elfogyott, azaz magánosítható vagyon mára alig maradt.
Ugyanakkor a lezártnak vélt ügyek körében joggal merül fel az a kérdés, hogy az energiaszektor sokat vitatott magánosítása szolgálja-e a nemzet érdekét, vagy ha nem - és erre több tény utal -, akkor tudomásul vehetők-e a történtek. Megítélésünk szerint ezzel az igen kényes kérdéssel foglalkozni kell, nem utolsósorban a lakosság tűrő- és fizetőképességének megőrzése, valamint az egyik igen jelentős inflációs pont lehetséges megfékezése érdekében.
A közvéleményt mind a mai napig legalább ennyire foglalkoztatja annak a sok száz milliárd, pontosabban közel kétezer milliárd forint értékű nemzeti vagyonnak a magánosítása, ami ugyan már megtörtént, de alapos az a gyanú, hogy sok esetben az nem felel meg az elemi üzleti, etikai, illetőleg jogi követelményeknek, azok között is különösen az értékarányosság követelményének.
Márpedig ha alapos a gyanú, hogy a magánosított vagyonok meghatározott körében a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás között feltűnő értékaránytalanság áll fenn, akkor az egyrészt jogi beavatkozást igénylő állami feladat, másrészt olyan feladat, aminek tisztességes végrehajtásával a rendszerváltozás terheinek finanszírozására pótlólagos forrás vonható be. Persze, tudjuk, hogy egy ilyen intézkedés nem mindenkinek okoz örömet, ugyanakkor meggyőződésünk, hogy a társadalom legszélesebb köre megnyugvással fogadná a törvényes rend helyreállítását. A rendtevés pedig ütközésekkel jár, amit vállalnunk kell.
A most jelzett gondok újra és újra szembesítenek bennünket azzal a hirtelen jött, nemritkán milliárdos nagyságrendű vagyonosodás tényével, amely a törvényalkotók számára nem lehet közömbös. Egyszerűbb a bizonyítottan törvénytelen vagyongyarapodás kezelése, ami sima büntetőjogi ügy. Annál lényegesen összetettebb feladat, ha mindannyiunk örömére kimagaslóan tehetséges honfitársaink tisztességes úton százmilliókat halmoznak fel. Ez utóbbi esetben ugyanis végig kellene gondolni a gyarapodás és az arányos közteherviselés alkotmányos követelményének megfelelő adójogi megfogalmazást, olyan megfogalmazást, ami nem fékezi a tisztes gyarapodást, ellenben forrást képezhet a közfeladatok finanszírozásában.
A vagyoni ügyek vizsgálata körébe kívánkoznak azok a több mint kétes bankügyletek is, amelyek megbotránkozást váltanak ki a tisztességes emberekből.
(11.10)
A legutóbbi jól ismert esetek is messze túllépték a százmilliárdos veszteséget. Furcsa módon tettes eddig alig-alig akadt, bűnpártolóról már nem is szólva. Ami pedig annál is rosszabb: az eltulajdonított milliárdoknak állítólag bottal üthetjük a nyomát. Megjegyzem, a hírek szerint frissen gyanúba keveredett főbűnösök ügyében senki sem nyomoz, de jól tudjuk, hogy nemcsak róluk van szó - éveken át visszaélni a nemzet vagyoni javaival támogatás nélkül aligha lehet! Jogállamban ez tovább nem folytatható, és az adófizetők forintjaival sem számolhatunk vég nélkül a köztörvényes bűncselekmények finanszírozásában. Mindezek - azon túl, hogy súlyos pénzügyi és morális terhek - egyúttal olyan tartalékok is, amelyeket mozgósítanunk kell a tisztességes adózók védelmében és a költségvetés érdekében.
Most, az árvizektől terhes hetekben, amikor emberek tízezreinek élete és vagyona a tét, róluk gondoskodnunk kell, az őket védő gátak megerősítése pedig sürgető feladat. A kárelhárítás, a helyreállítás és a gátépítés az előzetes kalkulációk szerint mintegy 20 milliárd forint központi forrást igényel. Szükséghelyzetben vagyunk, ami a cselekvő együttérzés mellett a feladat finanszírozási hátterének biztosítását is igényli. A költségvetés általános tartalékát nem erre terveztük, a kiadások - még ha azok néhány évre elhúzódva is teljesülnek - igen jelentős terhet rónak a költségvetésre.
Itt az alkalom és egyben a nyomós indok, hogy végre törvényes eszközökkel bevonjuk közügyeink finanszírozásába azokat az úgynevezett kintlevőségeinket vagy tartalékainkat, amelyek a magyar nemzetet illetik meg, de azt törvénytelenül kisajátította egy szűk kör. Az árvízi katasztrófa önmagában is súlyos tehertétel, emellett a nagyvilágban zajló és nehezen kiszámítható események is ráirányítják figyelmünket a tartalékok képzésének különleges jelentőségére.
A pénzügyi világban tapasztalható kedvezőtlen folyamatok ismeretében csak helyeselhető, hogy a központi költségvetés - amúgy szinte az alsó határértéken tervezve - 19 milliárd forintos általános tartalékot képez, amit januártól 33 milliárd forinttal megtold. Igaz, hogy az így képzett biztonsági tartalék meglehetősen érzékenyen érinti a költségvetési szerveket, a helyi önkormányzatokat, de még az agrárgazdaságot is, azonban a biztonság és az egyensúly követelményének érvényesítése mérlegelés tárgyát nem képezheti. Reméljük, hogy a GDP 5 százalékos növekedése tartható, de az is tény, hogy annál kedvezőtlenebb növekedési ütem sem érhet készületlenül bennünket. Tudomásul kell vennünk, hogy szükségszerűen nyitott gazdaságunkból következően a kedvezőtlen külső folyamatokat maradéktalanul elhárítani nem tudjuk, de megfelelő felkészüléssel a hatását kezelhetővé tehetjük. Az is igaz, hogy ez a tartalékképzési szabályozás kiforrottnak ma még nem tekinthető, de szüksége aligha vitatható.
Az Állami Számvevőszék a költségvetés értékelésére nyitva álló igen rövid idő ellenére is magas színvonalon kimunkált véleményével segítette tájékozódásunkat. Megállapításaiból, amelyek elsősorban a szabályozást érintik, különös figyelmet érdemel a költségvetési hiány finanszírozásának módjára, az általános tartalék emelésére vonatkozó észrevétele, továbbá a rendes és rendkívüli bevételek, illetőleg kiadások különválasztásának tervezett megszüntetésére irányuló véleménye. Álláspontunk szerint észrevételeinek döntő többsége a törvényjavaslat vitájában akceptálható a szükséges korrekciós intézkedésekkel. Az a kifogása pedig, hogy a költségvetéshez kapcsolódó további több mint három tucat törvény módosítása magában a költségvetési törvényben zavaró tényező, a jogbiztonság szempontjából megalapozott aggály. Ennek a jövőre nézve figyelmeztetőnek kell lennie a pénzügyi kormányzat számára, hiszen ez esetben több éves, minden alkalommal joggal kifogásolt gyakorlat folytatásáról van szó.
Az egyes fejezeteket és különösen az agrártámogatást érintő részletesebb álláspontunkat kisgazda képviselőtársaim a folytatódó általános, illetőleg részletes vitában fogják ismertetni. A jelzett gondok és a megoldásra váró feladatok ellenére a Független Kisgazdapárt frakciójának álláspontja szerint az előterjesztett költségvetési javaslat előremutató, tartalmában megalapozott, prioritásaival teljes mértékben azonosulunk.
Ezért frakciónk a Magyar Köztársaság 1999. évi költségvetését támogatja, és a polgári kormány első költségvetésének elfogadását jó szívvel ajánlja a tisztelt Háznak.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok és a MIÉP soraiban.)
