BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Azt követően, hogy ennek a rövid első vitaszakasznak szinte minden pontjához hozzászóltunk, szeretném megnyugtatni önt és a többieket, hogy a következő mintegy száz pontnak nem minden pontjához kívánok hozzászólni, de még azok közül se mindegyikhez, amelyekhez módosító indítványt nyújtottam be, már csak azért sem, mert valamennyien tudjuk, hogy azt a vitát, amit az egyes javaslatokról lefolytattunk, azok nagyobb, érdemi részét a bizottságokban folytatjuk le. Lefolytattuk már a korábbi alkalommal is, és folytatni fogjuk ezen a héten is.
Ezzel kapcsolatban egy ügyrendi jellegű - félig-meddig - javaslatot szeretnék tenni . Ahogy elnézem ezeknek a módosító javaslatoknak az állását, megfontolandónak tartom - mivel holnap tárgyalják a bizottságok a kapcsolódó módosító indítványokat -, hogy talán célszerűbb lenne a módosító indítványok szavazását nem a jövő hétre tenni, hanem legalább még egy hét időt adni arra, hogy az előterjesztő és a bizottságokban javaslatokat tevő képviselők tovább kereshessék kapcsolódó módosító indítványokkal a legmegfelelőbb megoldásokat, vagy hogy a bizottságok esetleg még egyszer tárgyalhassák a kapcsolódó módosító indítványokat, és így juthassunk legalább még egy hét alatt a kívánatos megoldásokhoz.
Mint említettem, sok-sok módosító indítványom közül - amelyek többségét az előterjesztő egyelőre még nem támogatja, s a bizottságok se nagyon - mindössze hármat ragadnék ki, amelyekről külön is szeretnék szólni, abban a szemléletben, amellyel kezdtem, tehát a hitelező védelme szempontjából.
Az 53. pontban a jelenleg tárgyalt törvényjavaslat 14. § (1) bekezdéséről, az eredeti törvény 40. § (1) bekezdéséről van szó, ahol azt a kérdést, hogy a hitelező, illetve a felszámoló milyen esetekben támadhatja meg az adós felszámolási eljárást megelőzően kötött szerződéseit. Itt egy kérdésben már sikerült meggyőznöm - nekem és másoknak - az előterjesztőt, hogy ne 180 napra visszamenőleg lehessenek megtámadható szerződések, hanem egy évre visszamenőleg. De van itt egy másik kérdés is, mégpedig az, hogy milyen szerződések legyenek megtámadhatók. Nyilvánvalóan azok a szerződések, amelyek valamilyen értelemben nem egészen jóhiszemű szerződések, amelyek a hitelező kijátszását szolgálhatták valamilyen értelemben.
Az előterjesztés két lehetőséget említ csak meg, két sajátos lehetőséget. Az egyik lehetőség az adós vagyonából történő ingyenes elidegenítés, ingyenes kötelezettségvállalás, amit a javaslat és az előterjesztő is tárgyalt; a másik lehetőség pedig az adós által harmadik személy javára aránytalan értékkülönbözettel megkötött visszterhes jogvitel.
Én azt javaslom, hogy egy c) ponttal egészítsük ki ezt a lehetőséget: a hitelező vagy a hitelezők kijátszására szolgáló ügylet általában. Nagyon nagy választéka van annak az üzleti élet gyakorlatában, hogy hogyan lehet kijátszani hitelezőket, hogyan tud egy adós gazdasági társaság ilyen ügyleteket kötni. Azt javaslom, hogy egy ilyen lehetőséget is iktassunk ide be. A bizottsági ülésen úgy ítélték meg, hogy ez túl tág, a kapcsolódó módosító indítványban igyekeztem pontosítani ezt a megfogalmazást, de nagyon kérem az előterjesztőt és a bizottságokat, majd az Országgyűlést, hogy támogassa ezt, mert nagyon fontos, hogy a visszaélési lehetőségeket szűkítsük.
A második pont, amihez hozzá kívánok szólni, az a javaslat, ami - hogy mondjam - történelmi jelentőségű a mi Országgyűlésünkben, mert először fordult elő, hogy én is ugyanazt javasoltam, mint Sepsey Tamás. Nem tudom, hogy lesz-e még erre példa a hátralévő időben. Nyilván azért, mert itt egy politikától teljesen független, ugyanakkor a gazdasági élet és a gazdasági jogbiztonság szempontjából kulcsfontosságú kérdésről van szó. Ez a 60. pont, ahol mind a ketten azt javasoljuk, hogy töröljünk egy olyan javaslatot ebből az előterjesztésből - nevezetesen a csődtörvény módosítására irányuló előterjesztésből -, amely tehát egy változás a hatályos törvényhez képest, és amely javaslata az előterjesztőnek, illetve a kormánynak bevezet egy új dolgot, egy 1 százalékot.
A mi parlamentünknek egy másik területén nagy híve voltam az 1 százaléknak - sőt kezdeményezője -, mert ott az szerintem egy előremutató 1 százalék. De az az 1 százalék, amit itt az előterjesztő javasol, nem egy előremutató 1 százalék. Az egy olyan 1 százalék, amely arról szól, hogy egy felszámolási eljárás során egy hitelező követelései csak akkor lehessenek egyáltalán nyilvántartásba vehetők, ha a követelés értékének 1 százalékát befizeti a bíróság gazdasági hivatalának egy elkülönített számlájára. Tehát míg a másik 1 százalék - amit tavaly elfogadtunk - ad valamit, ez az 1 százalék elvesz valamit. Méghozzá kitől? A kárvallottól. Attól a hitelezőtől, aki kárvallottja annak, hogy az ő egyik fontos gazdasági partnere ellen felszámolási eljárás folyik, mert fizetésképtelenné vált, s már csak arról van szó, hogy a károkat, amik ennek nyomán kialakultak az üzleti életben, hogyan osszák meg a kárvallottak között. S azt a hitelezőt, aki azért küzd, hogy legalább a követelésének egy részét megszerezze - nagyon jól tudjuk, hogy sok esetben semmi sem jut neki, mert a magyar felszámolási eljárások nagy többségében kiürült vállalatokról van szó, ahol már semmi felszámolási vagyon nincs -, ezt a hitelezőt ez a szabályozás mégis arra kényszeríti, hogy ha azt akarja, hogy egyáltalán szóba álljanak vele, akkor még ő fizessen.
Azt hiszem, hogy ez az eljárás, a kormánynak ez az elképzelése kifejezetten gyengíti a hitelező védelmét, és kifejezetten ellene hat, szemben áll azzal a funkcióval, amit egy csőd- és felszámolási eljárásról szóló törvénynek szolgálnia kell.
(20.30)
Azt hiszem - Sepsey Tamással együtt -, hogy az egy tarthatatlan javaslat, amit a kormány elképzelése tartalmaz. Ezért nem értek egyet a gazdasági bizottság előadójaként szóló Farkas Imrével abban, hogy nincs mese, ezt el kell fogadni. Szerintem nem kell elfogadnunk, mert nem elfogadható.
Ezt a javaslatot megtettem, de sajnos sem az előterjesztő, sem a bizottságok nem támogatták. Miért nem támogatták? Abból az egyszerű megfontolásból nem támogatták, hogy úgy vélekedtek: valamilyen forrásból mégiscsak fedezni kell a felszámolási eljárás költségeit. Más forrás nincs - legalábbis biztos forrás nincs -, mert hiszen a felszámolási eljárások jelentős részében nincs felszámolási vagyon, nincs miből fedezni, tehát fizessenek a szegények; megfordítva a jelszót: fizessenek azok a hitelezők, akik eleve pórul jártak.
Nyilvánvaló: ha azt akarom, hogy mégis elfogadják a javaslatomat, akkor választ kell adnom arra a kérdésre is, hogy akkor mégis miből fedezik a költségeket. Azt gondolom, a megoldás kézenfekvő. Azoknál a felszámolási eljárásoknál, ahol van vagyon, ott van bizonyos pénzforrás, és az a helyes, ha onnan fedezzük a költségeket, ahol pénz van. Fizessenek az - idézőjelben - "gazdagok", azok, akiknél még egyáltalán valami pénz maradt a felszámolás során. Tehát egy olyan kapcsolódó módosító indítványt nyújtottam be, amelyet a bizottságok nyilván holnap fognak tárgyalni, és amely támogatására kérem a képviselőtársaimat és az előterjesztőt is. Ez a problémát úgy oldja meg, hogy nem minden hitelezőtől kérünk eleve 1 százaléknyi pénzt arra, hogy fizesse meg a felszámolási eljárás költségeit, akár kijön a számlára ebből valami, akár nem.
Egy olyan javaslatot teszek, hogy azoknál a felszámolásoknál, amelyeknél van pénz, ebből a pénzből különítsenek el valamilyen összeget - a követelések összegének 3 százalékát javaslom -, különítsenek el ebből egy összeget, és ebből fedezzék a más forrásból nem fedezhető költségeket. Azt hiszem, ez a rendezés jobban szolgálja a felszámolási eljárás funkcióját, mint az a megoldás, amit a kormány javasol. Összhangban van minden felszámolási eljárás azzal az alapvető elvvel, hogy a hitelezőt kell védeni.
Azt hiszem, a többi módosító indítványomat nem fogom indokolni, nem terhelem ezzel az ebben az időpontban jelen lévő képviselőtársaimat. Nagy lendülettel fogom indokolni a többi módosító indítványomat a bizottsági ülésen, és bízom benne, hogy meg fogjuk találni a megfelelő megoldást. Köszönöm szépen. (Taps.)
