A LÓ ÉS A SZARVAS • 1861
A LÓ ÉS A SZARVAS •
1861
1861
Mese
Csendes ballagva mene egy erdőn keresztül a ló.
– Mily deli, izmos vagyok én – mondá magában –, versenyt futok a leggyorsabb állatokkal, hátamon hordom a legvitézebb daliákat, és mégis én, a büszke, a deli teremtmény, az állatok dísze és koronája, az emberek kedvence, mit egy majom megtesz, azt ne tenném meg? Ez lehetetlen?… Hát azért vannak nekem gyors patkós lábaim, erőteljes tagjaim, hogy egy nyomorult fára ne tudnék felmászni? Nem, nem, ezt megkísértem és meg fogom tenni…
De alig kezdte meg a hozzá nem való kísérletet, egyszerre hanyatt-homlok rohant le egy letört gallyal, s összetört csontokkal terült el a földön, hosszú nyögésekkel háborítva az erdei magányt.
– Mi bajod? – kérdé az odaérkező szarvas.
– Beteg, nyomorult vagyok.
– Ki bántott, pajtás? Szólj, mi oka szörnyű fájdalmidnak?
– A tehetetlenség, barátom – mond amaz, kiadva leheletét.
Tanúság: Ember! férj meg bőrödben, kit a teremtő kecsek- és javakkal bőven ajándékozott meg.
