Tisztelt uraim és úrhölgyeim! A barátság és részvét tanújelei, amikkel önök elhalmoznak, oly nagyok, hogy érdemeim egészen eltűnnek alattuk. És mégis engem a fejemen túl halmozott teher nem roskaszt le; hanem fölemel: úgy, hogy midőn önök a viszontszeretet és hála ilyen felfokozott adóját terhelik vállaimra, valósággá látom lenni, amit egy igen tisztelt barátom a képviselőházban paradoxonnak nevezett: – hogy tudniillik az adófelemelés által csak fokozódik az adóképesség és adófizetői kedv. – Én azt most valónak elismerem s a magyar közönség iránti hála és tisztelet adóját a mai napon végtelen sok percenttel felemelt alakjában is tartozásomul elfogadom s azt minden adóbehajtó hivatal nélkül lefizetni törekszem. – Ami pedig nem olyan könnyű dolog, mint amikor a képviselő olyan adót szavaz meg, amit aztán a közönség fizet. – Mert magában abban, hogy én a mai napon ötvenesztendős lettem, még nincs valami nevezetes dolog. Megesik ez más emberen is, és mindenkin akarata nélkül, s bizony úgy esik aztán, hogy ismét egy új paradoxont mondjak, hogy ez esetben ötven nem annyi, mint kétszer huszonöt: egy ötven esztendős ember bizony nem kétszer huszonötesztendős ember. Hanem én egyúttal a mai napon negyvenéves írói pályámnak a végén is állok, s ez a nagy zárszámadás. – Mesének tetszenék, ha két, ezelőtt negyven évvel hírlapokban közölt költeményem nyomtatásban nem tanúskodnék róla, hogy én tízesztendős gyermek arccal be mertem lépni abba a titokteljes szent berekbe, ahol a múzsa lakik, az egyedüli égi arcú istennő; s azt mertem tőle kérni: mutass nekem utat, mely engemet elvezet innen odáig; – aminél magasztosabb, drágább helyet a világ minden fényes polca nekem nem mutat soha. Az istenarcú múzsa azt felelte: »jól van, gyermek: megmutatom az utat; Komáromtól Budapestig tizenhárom mérföld az út: neked azt a tizenhárom mérföldet végig kell írnod apró légyfej nagyságú betűkkel; de olyan betűkkel, amiket mások el is olvasnak. – Végigírtam azt. Negyven év kellett hozzá. S amit végigírtam, azt végig is éreztem. E betűkben, amikre, ha sort sor után raknánk, tizenhárom mérföldön vonulnának át szakadatlan, benne van hazám népének jókedve és bánata, dicsőségének rövid fénynapjai, s szenvedéseinek hosszú esztendei: s én együtt éreztem át ezt vele; azzal a különbséggel, hogy nekem hazám elmúlt örömei felett sírnom, jelenlevő bánatai fölött tréfálnom kellett. – De a hosszú munka nem volt tőlem sem áldozat, sem fáradság. Gyönyör volt az. Az indus fakír nem teljesíti üdvözítőbb buzgalommal azt a feladatot, hogy fogadalma helyétől a Brahma templomáig féllábon szökellve tegye meg ez utat, s eközben folyvást kezében tartsa a cserépbe tett szent fa gallyát, míg az a hosszú útban gyökeret ver, levelet hajt, kivirágzik; – mint amilyen gyönyörrel tettem én meg az én utamat. Ah, az íróasztal istenáldott hely! egyedüli sziget a vízözönben; – tündérkastély, ami a mesevilág örömeit rejti: – tanácsadónk, ha mindenki elhagyott; – oltárunk, ha kedélyünk fel van dúlva, uradalmunk, ha mindent elvesztettünk: még a börtönben is ez a darab papír, amin a toll végigfut, az örökké szabad hely, az egyedüli négyszöglábnyi területe az elidegeníthetetlen szabadságnak. Az íróasztal az »otthon«, az íróasztal az »Én«. – Se ne dicsérjenek, se ne vádoljanak engem ezért, hogy olyan sokat írok: önző vagyok, magamat mulattatom. – S mármost az volna a legnagyobb paradoxon, ha most azt akarnám bebizonyítani, hogy azt a munkát, mely nekem magamnak gyönyört ad, úgy vázoljam, mint hálám adófizetését. Nem ez az, amiben hálámat a magyar közönség iránt leróni ígérkezem. Nem is az, hű maradok kicsiny országunknak nagyon jól megrágalmazott nemzetéhez, hogy nem szegődöm el más, nagyobb, hatalmasabb nemzet írójának: a honszerelem nem pusztán erény, még csak nem is puszta kötelesség; ösztön az, amivel isten megáldott vagy megvert, de nem tehetünk róla, s én cserélni semmi más hazával okot nem találok; aranyat talán másutt többet találnék, de azt az aranyat, ami a szívekben számomra terem, csak itthon, másutt sehol. Tehát a hűséget sem számítom be hálám adójába. – De hálám adójának igenis van valódi tárgya: az műveim iránya, szelleme. Békét eszközölni a hazában ott, ahol a közös hon fiai egymást tépve, a közös anyát tépik; buzdítani ott, ahol a csüggedés zsibbaszt, s megmondani az igazat ott, ahol ez fáj: de gyógyít. Megismertetni magunkat magunkkal és a világgal igaz képünkben, ébreszteni az ismeretvágyat, az önbizalmat, a haladást; ezekben rovom le hazám közönsége iránti hálám nagy adóját. – Önök szeretetének nyilvánítása erőt ad nekem a nehéz küzdelemhez s jó kívánataik – ha meghallgatja isten, s hiszem, hogy meghallgatja – áldást hoznak le rá. De nagyon kérem önöket, ne kívánjanak nekem annyit a jóból, amennyivel már egy újabb tetterős nemzedéket rabolnék meg, – ne kívánjanak nekem esztendők sokaságát. – Miért volna addig élni, amíg az ember saját magának kísértetévé válik; egy csonkig leégett gyertyává, mely csak füstöl már, de nem világít. – Vonjuk össze a sok jó kívánságot oda, hogy engedje nekem az Úr megérnem azt a napot, amelyen Magyarország megerősödve áll fenn, kívül becsülve, idebenn szeretve, békében szomszédaival s békében önfiaival; bírva a szabadságot a szó legmagasztosabb értelmében s megosztva a jóllétet kunyhók és paloták között. Ezt a napot érjem még meg, – s aztán haljak meg abban a hitben, hogy az örökre tart így.