III.
A SZABADSÁGHARCZ KEZDETE.
(1703.)
TÜNDÖKLŐ zászlaját Rákóczi magyar földön először a Vereczkei hágón tűzte ki 1703 június 16-ikán; s mire delet harangoztak, a beregi Szentpéteri és Zavadka közt pihente ki az átkelés fáradalmait. Nem maradhatott sokáig ezen a vidéken, mert zabkenyeren kívül alig adhatott egyebet embereinek, a kiknek számát Vajda Jakab tiszttartó csakhamar Bercsényi ungvári jobbágyaival növelte. Esze Tamás, Boné András «uruk mellett voltak mint a darázs»; és velök Török Péter, Pikó Demeter. A fejedelem folyvást gyakorolta kis csapatát, de nem számíthatott annak kellő gyarapodására és ellátására, míg a magyar katona természetének megfelelő síkságra nem vezeti. Oda hítták a tiszántúliak, a hajdúvárosok, a jászok és a kunok titkos követségei is. A mint tehát portyázóitól megtudta, hogy szabad az út Munkács felé, június 21-ikén leindúlt a Latorcza mentén. Árpád nyomdokait követte s föladata nem volt könnyebb: visszaadni önmagának s majdnem újraalapítani a hazát. De hiszen a nép úgy tudta, hogy Rákóczié most már az Attila pajzsa, tollas buzogánya, a Lehel kürtje, a Szent László sisakja!
A szentmiklósi Rákóczi-kastély.
Mindenütt saját uradalmában járva, a fejedelem június 23-ikán este már szentmiklósi, másnap pedig munkácsi kastélyában szállt meg. Magyar szokás szerint azonnal csatározott a vár alatt már azért is, hogy lovasait kissé gyakoroltassa. Azután visszaparancsolta őket; a gyalogságot a városba szállásolta el s őröket állított ki. Pár óra múlva már lárma és puskaropogás riasztotta fel nyugalmából; a katonák fölverték a pinczéket, tisztekkel együtt idogálták a jóféle hegyaljai borokat, megittasodtak, összeverekedtek. A fejedelem rögtön beüttette a hordók fenekeit, összeszidta a garázdálkodókat s tekintélyével egy pillanatra helyreállította a rendet és fegyelmet. Hiszen már egy esztendeje biztosította Du Héront, hogy a nép rokonszenvét szoros fegyelemtartással szeretné megnyerni; mert ez biztosítaná az ország meghódolását s megfosztaná a császárt ama jelentős erőktől, a miket a katonaságban, jövedelemben Magyarországból merít. A fejedelem május 12-iki fölhívásában is a nép lelkére kötötte az engedelmességet s el volt szánva, hogy még a tiszteket is megpálczáztatja, ha rakonczátlankodnak. A népnek már az első pillanatban észre kellett vennie, hogy fegyelem és erős vezetés alatt áll.
Éppen a csetepaté idején jött le hozzá a várból jó ösmerőse, Thury kálvinista pap, a várba menekűlt lakosok követe. Hírül hozta, hogy Munkács várában mindössze 500 német gyalog van; de egy részök rokkant, a másik pedig sógorságban, atyafiságban lévén a városiakkal, nem ellensége Rákóczinak; sőt a tisztek közt is akadnak hívei. Parancsnokuk, gróf Auersperg Farkas György ezredes, Rákóczinak szintén jó ösmerőse, eleinte ugyan csak 200-ra becsülte, most azonban már 4000-re becsűli a kuruczok számát. Nem igen bízhatik erejében, mert akkor hallotta, hogy az innen Pestre menő Montecuccoli vasasezredet útjában a jászkunok meglepték és tönkreverték. Ezt Rákóczi valószínűnek tartotta, mert a jászkunok követei máris hűséget fogadtak neki. Másnap azonban, június 25-ikén, arról értesűlt, hogy egy század német lovasság, a Munkács megsegítésére szánt puskaporral, a 15 kilométerre levő szerednyei kastélyba zárkózott. Tudva, hogy kuruczai a jól megerősített vár ellen ostrommal nem boldogúlhatnak, fizetett embereket küldött oda, hogy a falaihoz épített istálókat és aklokat felgyujtsák s ezzel a puskaporos kocsikat felrobbantsák. Ha pedig a robbantás nem sikerűlne s az ellenség másnap folytatni akarná útját, válogatott puskásait küldte erre az útvonalra, hogy a mocsarak és bokrok közt lesekedjenek a kivonúló ellenségre. Ilyen körűlmények közt hallotta, hogy a Montecuccoli-vasasok június 19-ikén visszafordúltak külföldi útjokból és Munkács felszabadítására jönnek. Munkács szalmafödeles faházai közt neki nem volt több embere 3000 rosszúl fegyverezett gyalognál és 500 lovasnál. Ezt a számot azonban a hír 10.000-re növelte s így a népet nagyon elkedvetlenítette volna, ha visszavonúl egyetlenegy ezred elől. Maradni pedig annyit jelentett, mint kitennie személyét, hazája érdekeit a biztos veszedelemnek. Mástól nem várhatván jó tanácsot, neki magának kellett kigondolnia, hogyan tartsa fenn egyrészt serege bátorságát és az erejébe vetett hitet, másrészt pedig hogyan vágja ki magát a bajból. Senkinek sem szólt tehát a vasasok közeledéséről, hanem a fegyverteleneket szentmiklósi vára alá küldte. Színleg azért, hogy a vár háta mögé kerülve, egy segítségére érkező kurucz csapat előhadának mondhassa. Tényleg azonban azért, hogy a fegyvertelenek a várható csatában ne alkalmatlankodjanak a fegyvereseknek és hogy a velök való egyesűlés ürűgye alatt becsülettel odahagyván Munkácsot, távozását ne tekintsék futásnak, Így 27-ikén csak 5–600 puskás, kaszás gyalog és valami 150 lovas maradt vele a városban. Előörsöket állított ki a Latorcza szigetére s lenyugodott.
Munkács várának belseje.
Másnap hajnalban, mikor kuruczai a szigetben álló elöörsök felváltására mentek s már az őrszemeket is kiállították, egyszerre szembekerűltek a Montecuccoli-vasasok két századával, melyet Szentiványi János néhány huszárral kerülő útakon hozott a nyakukra. Gróf Stella Rokus őrnagy és Quirini kapitány vasasaira az őrség egyideig élénken puskázott, de végre is vissza kellett vonúlnia. A vasasok a segítségre siető kurucz lovasokat is visszaverték s a város főutczáján maguk előtt kergették. Rákóczinak, a ki éppen öltözködött, alig maradt annyi ideje, hogy gyalogsága egy részét udvarháza sövénykerítése mellett, a másikat pedig a szemben levő piacz bódéi közt fölállítsa. Azután lóra pattant s háza nyitott kapujában Majos néhány lovasával várta a támadást. Házán túl a menekűlő kurucz lovasok a mellékútczákba kanyarodtak. Majos, a mikor a kapu előtt elrohanni látta a vasasokat, legényeivel rájuk vetette magát, s megölt közűlök 26-ot. Gróf Ouirini kapitánynak, a ki tegnap még azzal kérkedett, hogy Rákóczi szívét karjára szúrva viszi haza a csatából, levágta «kardra nőtt karját» s megsebesítette a vértagadó Szentiványit is. A vasasok többi része végig szágúldott a városon s a temetőben foglalt állást.
Rákóczi nem várhatta meg, míg új támadásra rendbe szedik magukat. A sövénykerítésű, szalmalfedelű udvarházban nem védhette magát, mert a szomszédságban levő házakat a vasasok máris felgyujtották; ha pedig ágyút hoznak le a várból, pár pillanat alatt halomra lőhetik őket. Kisebb veszedelemnek tartotta, hogy az égő városon át az ellenség szemeláttára vonúljon vissza. Bátorította, majd menetoszlopokba rendezte kuruczait; de a sorok egyenességével, a zárkózással stb. nem törődött, mivel azt úgy sem tarthatták volna meg. A város közepén a csapat vissza akart fordúlni és csak a fejedelem újabb buzdító beszédére folytatta útját. Ő maga a menetoszlop éléről tizenöt lovassal most már annak a közepére helyezkedett, hogy az előtte járókra és a mögötte jövőkre jobban ügyelhessen. A vasasok nyugodtan nézték elvonúlását, csak akkor akarván az utóhadakra támadni, ha az előhad már szembe kerűl a vértesezreddel, a mely körűlvette az egész várost s még a várból is magához akarta venni a gyalogság egy részét. Azonban egy közkatona Rákóczinak olyan gázlót mutatott a Latorczán, a melyen át a kuruczok könnyebben elérhették Oroszvég helység kerítéseit s onnan a szőlőkbe és a hegyekbe juthattak. Mire a vasasok észrevették mozdulatukat, már túlvoltak a veszedelmen. A szőlőkből láthatták, a várbeli gyalogság mint vonúl le ágyúkkal, a vasasok, vértesek mint állanak föl századonkint a mezőkre nyíló utczákban. Öt-hat kurucz elesett, hat-hét eltünt, Rákóczi három zászlaja és – beteges inasának feledékenysége következtében – útiládája, aranyaival és fejérneműivel, az ellenség kezébe esett, a várost pedig a császáriak feldúlták, fölégették; de mindezeknél veszedelmesebb volt, hogy Rákóczi elestének is híre futott. A fejedelem jól hallotta a szegény oroszok jajveszékelését, mikor a hegytetőkön kanyargó útakon haladt. «A kik ezeket a sorokat olvasni fogják, – írta – alig hihetik el a nép akkori fájdalmát és hozzám való ragaszkodása nagyságát». Hiszen pár nap mulva, a mikor a csata híre Máramaros vármegyébe is eljutott, az egyik földesúr azzal riadt szomorkodó jobbágyaira: «Ördögszülték! Oda van az Istenetek; levágták most azt a Rákóczit, akit Isten gyanánt tartottatok»! Egyrészt hogy életben maradásáról a népet megnyugtassa, másrészt hogy Lengyelországgal való összeköttetését biztosítsa és Szentmiklóson hagyott hadát is magához vonja, haladéktalanúl északfelé hátrált, mielőtt a németek, vagy a szomszédos Máramaros vármegye fölkelő nemesei elvághatnák visszavonúlása útját. «Ez desperátus ember»! – írta róla Munkácsról Orosz György aznap, 30-ikán, a melyen Rákóczi, senkitől sem üldözve, a lengyel határon levő falújába, Zavadkára, baj nélkűl eljutott. Oda várta Bercsényit, aki már egy hete megbíztatta, hogy idegen hadakkal jön segítségére s hogy a lengyel országgyűlés tudni sem akar a császárral való szövetségről, ellenben mindenki örűl Rákóczi bemenetelének, fölkelésének. Még Zavadkára érkezése napján csatlakozott Rákóczihoz Ocskay László és Borbély Balázs, a kik kétszáz szökevény császári huszárral tegnap fényes nappal, az egész Montecuccoli-ezred szemeláttára vonúltak el a munkácsi vár alatt. Ebből és Bercsényi elfogott leveléből gr. Auersperg s Montecuccoli sejthette, hogy még csak ezentúl nyílnak meg igazán Rákóczi hazai és külföldi erőforrásai.
«Agyarkodik Montecuccoli,
Mája vagyon méreggel teli;
Gyakran mondja: tausend Wunder!
Ördöggel bír ez az ember!»
Munkács vára.
Ocskay és Borbély embereivel Rákóczi lovassága 400 főre szaporodott és ez a csapat lett a kurucz lovasság magva. Ocskay, a ki ezúttal ötödször szökött meg a császáriaktól, most a fejedelemnek tette le az esküt. Közkatonái utóbb jobbadán tisztek lettek. Olyan érdem, a mit másfél század mulva Damjanich is elösmert a harmadik zászlóaljról; de ő a legényeket, a kik «az ördögöt is megvernék», még sem neveztette ki tiszteknek, mert akkor hova lenne a zászlóalja?
Csak most, július 4-ikén érkezett meg Bercsényi 800 főnyi, aránylag kitűnően fegyverzett lengyel segédcsapatával, a mely közt két század oláh gyalogos, sőt néhány kozák és tatár is volt. A mi idáig történt, az föltétlenűl Rákóczi nevéhez fűződik; s az ifjú fejedelem éppen a fölkelés megindításában adta férfias nyugalmának, önállóságának és jelentős tudásának tagadhatatlan bizonyságait. – Nemcsak ezekről a napokról, de élete egész folyásáról elmondhatta utóbb, hogy őt nem a dicsőség vágya vezette, hanem a kellő és helyes cselekvés ösztöne hajtotta előre. Mindig Isten előtt és Istenért cselekedte, hogy végrehajtsa azt a művet, a melyre magát Istentől hivatottnak érezte. És ebben a műben nem riadt vissza akadályoktól, a természetével daczoló bajoktól, csapásoktól, ellenmondásoktól, magától a haláltól sem. Ez volt ő abban a pillanatban már, a mikor egy maroknyi paraszthad élére állt mindamellett is, hogy erdélyi fejedelmek ivadéka és római birodalmi herczeg volt.
Második beindúlásával ki kellett békítenie és megnyernie azt a nemességet, a melyet 1697. évi dúlásaival a jobbágyság elidegenített.