Görög nyelv,
Görög nyelv, a régi görögök nyelve, egyik tagja az indogermán nyelvcsaládnak, melynek ősi lakhelye a legnagyobb valószinüséggel a mai Dél-Oroszország pusztáin volt, a fekete-tengertől, Kaspi- és Aral-tótól északra egész a Turánig elterülő vidéken s eszerint testvérnyelve az árja (szanszkrit, irán), balti-szláv, germán, kelta, itál, örmény és albán(?) nyelveknek, mit kétségbevonhatatlan ténynek mutat gyökérszavaikban s különösen nyelvtani szerkezetökben, vagyis ragozási, hajlítási és szószármaztató alakjaikban való megegyezésük. A G. az indogermán nyelvek közt a legrégiesebbek egyike, a magán- és kettőshangzókat, valamint az ige szókötését tekintve nagyon megőrizte az alapnyelv sajátságait, mig a mássalhangzók tekintetében p. a szankszkrithoz képest szegénynek tünik fel; mindazáltal hangrendszere olyan, hogy hangzatosságával s arányosságával kiváló beszédre alkalmas.
A régiek a görög nyelvjárásokat dór, eol és ión-attikaira osztották. E felosztás tudományos tekintetben nem elégséges, valamint nem elégséges a törzsfa vagy a szétválás elmélete szerint való felosztás sem, mert a nyelvjárásoknak csak részben oka a szétválás és földrajzi távolság; gyakran egy nyelvjárásban keletkezik valamely ujítás és átterjed egy azon területen levő más nyelvjárásra, néha meg különböző és távolfekvő vidékeken merül fel egyszerre ugyanazon változás. Legelsőben is az eol nyelvjárásba (η αιολικη t.i. γλϖττα ) besorolták a régi nyelvészek mindazt, ami sem ión, sem dór nem volt, bár egymástól annyira eltértek, hogy részletekben való összetartozásukra gondolni sem lehet; ujabban általában a leszboszi (ázsiai eol), tesszáliai és beociai nyelvjárásokra szorítják, valamint a Homeros költeményeinek némely alakjaira. A dór nyelvjárásnak (η δϖρικη) különböző vegyületei voltak az eollal, de azért e két nyelvjárás régebbi külön egységének felvétele kizártnak tekintendő; időre nézve meg szoktak különböztetni ó-, közép- és uj-dórt, máskép pedig szigoru és szabadosabb (enyhe) dórt, az előbbi az eolhoz, emez az iónhoz áll közelebb. Az ión nyelvjárás (η Ιαζ, η ιξνικη) ázsiai feléről Herodotos ugy nyilatkozik, hogy ama négy alakja, melyekre ő osztja, t. i. a káriai, likiai, kiószi-eritreai és szamoszi, rendkivül eltérnek egymástól; de még nagyobb különbséget állapítanak meg ezeknek és a kiklászok, valamint Eubea és Attika iónjainak nyelve közt, mely utóbbiból az attikai (η ατξιζ v. αττικη) nyelvjárás önállólag fejlődött ki s közép helyet foglal el a dór nyelvjárásnak teljeshangu keménysége és az iónnak lágysága közt. Időre nézve megkülönböztetnek ó-, v. epikus iónt s uj iónt, mely Herodotosszal kezdődik, továbbá ó-, közép- és uj-attikait. A görög nyelvjárásokban, különösen a valódi népnyelvjárásokban nagyon hiányosak ismerteink, mert a régi görög nemzeti nyelvészek csak szórványos, részben bizonytalan s meg nem rostált adatokat szolgáltatnak róluk, az irodalmi nyelv pedig nem hű tükre a görög nép nyelvének.
A költészetben három főműnyelvet szoktak felvenni: 1. az éposz nyelvét, 2. a lira nyelvét két ággal t. i. a kórikus és melikus ággal, melyek közül amaz dór, emez pedig eol szinezetü; 3. a dráma nyelvét, melynek alapját a párbeszédekben époszi alakokkal keverten az attikai nemesbített alakja, a kardalokban pedig a kórikus lira nyelve teszi: csak határozottan honi célokra s kisebb körnek szánt dalokban látunk szorosabb közeledést az illető szójáráshoz. A prózáról is elmondhatjuk, hogy a nyelv műfajok szerint változott s céljának megfelelőleg nagyobb elterjedésre törekedvén, természetesen távolodnia kellett az egyes nyelvjárások sajátosságaitól, s igy nem is lehet egészen megbizható kalauz a nyelvjárásokban. Ily körülmények közt egyedül biztos kisegítők a feliratok, melyek a III. századtól az V-ikig mennek vissza s ez időre s Görögországnak illető részére vonatkozólag a vésés kis és kevés tévedéseit leszámítva, föltétlen pontossággal nyujtanak okulást. Ezeknek a feliratoknak eddigelé mintegy 30 ezernyi a számuk s a mai tudomány ezeknek alapján csoportositja a görög nyelv- és szójárásokat, de ujra ki kell emelnünk, hogy az adatok hiányos volta miatt az összes eddigi csoportosításoknak csak tájékoztató eszköz értékük van s a görög szójárások rokonsági fejlődésére vonatkozólag felvilágosítást nem nyujthatnak. Meyer P., Pezzi, Johansson és Henry a görög szójárásokat két csoportra, ión és nem-ión csoportra osztják, Brugmann több kisebb csoportot vesz fel, de ez eltérés az előbb említett okból lényegtelen. E tudósokat követve, következőleg csoportosítjuk a görög dialektusokat a feliratok alapján, s felemlítünk egyes fontosabb felirati s néhány irodalmi emléket is az egyes nyelvjárásokban:
I. A nem-ión csoport: 1. A dór nyelvjárások. Jellemző bennök egyebek közt az egyes 3. személy τι végzete, a többes 1. személy μεζ és 3. személy ντι végzete s az u. n. 3-ik jövő cselekvőalkatu végzetei. Irodalmok többé-kevésbé eltérő mutatványokkal szolgál, nagyobbrészt csak töredékekben s a másolóktól több tekintetben megrontva. Ilyenek Pindaros (522-448) ódái, különböző lirikusok s idillirók művei, a tragikusok és komikusok kardalai (nem tiszta dór). E nyelvjáráshoz tartoznak: a) a lakón, mely állítólag ma is él. Fölirati emlék a Damonon oszlopa stb.; a nyelvészeknél különösen Hesychios glosszái említendők, az irodalomban pedig Alkman (612 körül) töredékei (leszboszi és éposz alakokkal terhelve), a Thukydidesnél (V.77) található lakón néphatározat, Aristophanes Lysistratájának egyes helyei (81 kk., 980 kk., 1076 kk., 1242 kk., 1297 kk.) melyek meglehetős pontossággal mutatják a lakón sajátságait s végre Plutarchosnál a lakedaimónoknak néhány velős mondata. b) A nagy-görögországi dór, melynek feliratai közül különösen a hérakleiai táblák említendők. Itt valóságos dór irodalom fejlődött ki. Említendők a szirakuzai Rhinthon (300), Blaisos és Skiras hilarotragikusoknak kisszámu töredékei, kószi Epicharmos (500), Sophron (450) komikusok maradványai, melyek az akkori szirakuzai szójárást meglehetős pontossággal mutatják, Archimedes (meghalt 412) némely iratai (több attikaira átirva), krótóni Philolaos és tarentumi Archytas (IV. sz.) pythagoreusok töredékei, Theokritos (III. sz.), Bion és Moschos (II. sz.) idilljei, melyek közül azonban némelyik époszi, néhány pedig leszboszi nyelven van irva. c) A messzeniai, említésre méltó az andaniai felirat. d) Az argoszi. e) A korintusi. E szójárásban vannak irva Diogenes Laërtiosnál (I, 99, 101), Periandrosnak valószinüleg költött levelei. f) A megarai. Meglehetősen hű képe e szójárásnak Aristphanes Acharnaija néhány sora (729 k.), ide tartozik Byzantionnak, Megara egyik gyarmatának valószinüleg apokrif néphatározata, mely Demosthenesnél található. g) A krétai, melyet különösen a fontos és terjedelmes gortini táblákból (V.sz.) ismerünk. h) A szigeti dór (Rodus stb.), irodalmi emléke Timokreon költőnek, Themistokles kortársának töredékei. i) Az achaiai. 2. Észak-Görögország nyelvjárásai, melyekre a dór nagy befolyást gyakorolt s azért pszeudodór névvel is jelöltetnek, fokiszi (különösen Delfi), lokroszi, etóliai, akarnániai stb. Ezek Görögországnak irodalmi nyelvére semminemü befolyást nem gyakoroltak. 3. Az eliszi, melyben különösen az olimpiai feliratok említendők, melyek némi rokonságot mutatnak az etoliai s nyugati-lokriszival. 4. Az arkádiai-ciprusi, számos felirati emlékkel. 5. A tesszáliai sok különös sajátsággal. 6. A leszboszi régi nyelvészek számos adataival, a legrégibb lirikusoknak, Alkaios, és Sapphónak nyelve. Különösen felemlítendő benne a hangsuly hátravonása. 7. A beociai, melyre a dór nagy befolyást gyakorolt, számos felirati emléket mutat fel s a nyelvészek is gyakran említik. Irodalmi használata csekély, említendők Korinna kisszámu és romlott töredéke, Aristophanes Acharnaijában (860 kk.) a boiótok beszéde, mely azonban nem egészen tiszta. E három legutóbb említett nyelvjárás több különös sajátságban egyezik s rokonságot mutat egymással. 8. A pamfiliai (Kis-Ázsia), mely nem igen ismeretes.
II. Az ión csoport, mely csak kisszámu fajt foglal magában, de irodalmát tekintve a legfontosabb. Fő sajátsága az η használata más nyelvjárások α-jával szemben. A régiek szerint legtisztábban kezelte a milétoszi Hekataios (V. sz.). 1. Kis-Ázsia ó-ión nyelvjárása, a legrégibb ismert görög nyelvjárás, mely alapját teszi Homeros énekei nyelvének - legalább is ahogyan ránk maradtak, - valamint az összes époszok nyelvének, melyeket Homeros utánzói irtak. 2. Kis-Ázsia uj-ión nyelve, amint Herodotosznál (V. sz.) és Hippokratesnál (V.sz.) találjuk. A feliratok jelentékeny különbségeket mutatnak fel benne az előbbivel szemben, mig az irodalom csak kevésbé fontos sajátságokban tér el, ami a fentebb mondottak szerint természetes. 3. A szigeti ión (Kyklaszok, Eubea), ugy látszik, a kapcsot képezi az ázsiai és európai ión nyelvjárások közt. 4. Az athéni v. attikai ión, mely a közönséges iónnal szemben megtartja vagy legalább visszaállítja az eredeti α-t ι és ρ után, ugyszintén említendő az is, hogy a magánhangzókat lehetőleg összevonja. Az attikaiak élénk érintkezésben állván a szomszédos dór és ión népekkel, sokat átvettek tőlök s igy nyelvöknek mind nagyobb arányosságot s közös vonást szereztek, vagyis általános érthetőséget minden görögre nézve, ennek következtében nyelvök - különösen az irodalmi remekek révén - föléjök kerekedett a többi nyelvjárásoknak. Tisztán csak a feliratokon található, melyek nagy számban találtattak, az irodalomban kevésbé; különösen a régibb attikai költők nyelvét befolyásolta nagy mértékben az epikus nyelvjárás. E nyelvjárásban vannak irva a görög irodalom legkiválóbb remekei. A főbbek közül felemlítendők Aischylos (525-456), Shophokles (496-406), Euripides (480-406), Aristophanes (444-380), Thukydides (8471-396), Xenophon (445-355), Platon (429-348), Isokrates (436-338), Demosthenes (385-322), Aischines (390-315), Menandros (342-291). Legtisztábban még Aristophanes vigjátékaiban és Platon párbeszédeiben találjuk, 5. Athén hegemoniájának korában s politikai befolyása alatt az atikai nyelvjárás elterjedt egész Görögországban, majd a görög szabadság bukása után - mint az irodalmi remekek nyelve - udvari nyelve lőn a makedon udvarnak, igy a tudósoknak s általában az irodalomnak, elterjedt az egész makedon birodalomban s a belőle alakult országokban, a többi nyelvjárásokat lassankint kiszorítá az irodalomból, sőt a műveltek használatából is. természetes, hogy ily kiterjedés mellett az attikai nyelv nem maradt meg eredeti tisztaságában, sok alakot, kifejezést és fordulatot kellett felvennie a beleolvadó nyelvjárásból, részint más nyelvekből, viszont számos sajátos vonást elvetnie s igy jött létre az attikainak egy uj alakja, az u. n. κοινη vagy ελληνικη (köz görög nyelv), mely nem annyira alaki, mint inkább szókincs és mondattani sajátságok tekintetében tér el az előbbitől. A vele élő irókat οι κοινοι vagy οι ελληεζ névvel jelölik. A műveltek szájában s főkép az iróknál eleinte nem volt nagy az eltérés az attikai és a κοινη közt, de elszakadván a való élettől, a κοινη is elveszté gyökerét, másrészt pedig, kivált a Görögországon kivül élőknél sok idegen szó, makedon-, kopt-, sémi elem tolult belé, mondattani tekintetben is nagyon alkalmazkodott a nem-görög nyelvekhez s igy folyton-folyvást hanyatlott. Ez alakjával szemben az irodalom terén mindinkább erősbödő visszahatás kapott lábra s a római császárok korában majd minden csak valamire való iró is az attikaiban igyekezett irni, igy p. kitünően irt attikaiban halikarnasszusi Dionysios (Kr. e. I. sz.), valamint Lukianos (Kr. u. II. sz.). De bármily hatalmas irodalmi termékek létesültek is ez irányban, a nyelvet illetőleg mégis hiányzik belőlük a valódi élet, meglátszik rajtok az utánzás művészete, vagy keresettsége csakugy, mint a humanisták latin nyelvén. Magában Görögországban tengődtek még egy ideig a régi nyelvjárások többé-kevésbé befolyásolva a κοινη nyelvétől, lassankint azonban itt is szégyelni kezdték a honi szójárásokat az idegenek előtt, melyek végre egészen el is némultak. A további fejlemények tárgyalása már az ujgörög nyelv cikkbe tartozik.
A G. vizsgálatával már magok a görögök foglalkoztak s bizonyos irányban oly jelentékeny sikereket értek el, hogy kutatásuk eredményét ma is használjuk. A szofisták (Protagoras, megh. 411.) megkülönböztetik a nevek 3 nemét, az ige időit és a mondatok alapformáit, megalapítják (Prodikos IV. sz.) a szinonimikát; Aristoteles megalapítja a beszédrészek tanát, melyet aztán a sztoikusok kiegészítenek s létesítik a nyelvtani terminológiát. A beszédrészek felosztása a legszebb mindama munkában, mit a görögök a nyelvtan terén végeztek, s kis változtatással ma is megáll: etimologiájuk ellenben a leggyengébb s tőlük származik egy tévedés is, mely egész a IXI. sz.-ig zavart okozott, t. i. a nyelvtudománynak összecserélése a logikával. majd az alexandriai filologusok (Zenodotos III. sz., Aristophanes III-II, sz., Aristarchos II. sz.) statisztikus kutatásait kell említenünk, mignem Aristarchosnak egyik követője, Dionysios Thrax (Kr. e. I. sz.) önállóvá teszi a nyelvtudományt s megalkotja a nyelvtant, mely alapja a középkor összes nyelvtanainak s a lényegben a maiaknak is. E nyelvtan rövid hang- és alaktanból áll. A nyelvtannak mondattani részét Apollonios Dyskolos (Kr. u. II. sz.) alapította meg, ki után már fiát, Aelius Herodianust kivéve, az ókor a nyelvészet terén semmi ujat nem ad. Abban, hogy a XIV. század, a tudományok ujjászületésének kora, az addig alvó kutatásokat a G. terén is uj életre keltette, sok érdemök van az Itáliában működő görög tudósoknak, minők p. Chrysoloras Emmanuel, Laskaris Konstantin, kinek 1476. megjelent nyelvtana - az első görög nyomtatvány - sokáig tekintélyben állt, Gaza Tivadar, Beassarion, Chalkondylas és több más görög menekült. Itáliából aztán tovább terjedt a görög nyelv tanulmányozása; Németországban s Németalföldön p. megalapítói voltak Reuchlin, Erasmus, Melanchthon, kinek nyelvtana (1518) egy századnál tovább uralkodott, említendő itt továbbá különösen Devarius, Vigerius, Weller és Fischer munkálkodása, Franciaországban pedig kivált Vlénardé és H. Stephanusé, kinek Thesaurus linguae (1572) alapul szolgált a mai szótárirodalomnak. A XIX. sz.-ban hatalmas lendületet adott a görög nyelv tanulmányozásának és ismeretét nagyon gyarapította egyrészt a klasszika filologia, másrészt a történeti összehasonlító nyelvtudomány. Amaz kritikailag feldolgozza a görög nyelvemlékeket, gondosan megfigyeli a nyelvszokást, megállapítja és gyüjti a nyelvtényeket; emez pedig, amennyiben kimutatta, hogy a nyelv nem szabályok és kivételek tarka tömege, hanem élettel ható erők működése és a hangváltozás felfedezésével minden szubjektiv önkénytől ment etimologiát állított fel, a szavakat meg birja figyelni minden változásaikban, mérhetetlen időkön s távolságokon való utjokban és igy a görög nyelv fejlődéstörténetét illetőleg nemcsak az irodalmi emlékek korában, hanem a történelmet megelőző időkben is a legfontosabb következtetésekkel szolgál.
