kend
kend [e] névmás, személynévmás -et [ë], -tek [kentëk] (3. személyű állítmánnyal) (népies, régies)
1. <Parasztemberek, (falusi) kisemberek, főleg férfiak megszólításaként egymás között, kül. ha egyáltalán nem v. csak kevéssé ismerik egymást:> maga. Ha kend visszagondol taval ilyenkorra: akkor nem bántak ám így velünk. (Eötvös József) Megint jőnek, kopogtatnak: | „Csendesebben vigadjanak, | Isten áldja meg kendteket, | Szegény édes anyám beteg.” (Petőfi Sándor) Igazgató úr. Tessék megbocsátani, hogy lekendeztem … – A teremtettét kendnek, én is lekendeztem kendet. (Móricz Zsigmond) –11 (az állítmány a kendtek alak mellett is egyes szám 3. személyben) (elavult) Birnám csak én is úgy, mint akkor, vén tagom, Nem tréfálna kendtek velem ily vastagon. (Arany János) || a. <Rokoni kapcsolatban v. közeli ismeretségben levő parasztemberek között a tegezésnél több tiszteletet, megbecsülést kifejező megszólításként, kül. idősebbekkel szemben, házastársak közt az asszony részéről a férjjel szemben>. Nagyon jól főzhet kend, János bácsi – mondja az asszony köszöntve. (Tömörkény István) Kend volt, Táncsis Mihály, | A mi kora lelkünk … Kendet ostorozták, Kutya se becsülte, … Mindenkiért hevült, Paraszt-anya szülte. (Ady Endre)
2. <Lenéző, fölényeskedő megszólítás parasztemberrel, cseléddel, alacsonyabb rangú alkalmazottal szemben.> Ha kendre bízták, s kendnek szüksége van a kisasszonyunkra, azt javaslom kendnek: keresse föl kend. (Eötvös József)
