1 Még özvegy Sztáraynét is megcsalják…
1
Még özvegy Sztáraynét is megcsalják…
Még özvegy Sztáraynét is megcsalják…
Régi barátunk, Szent Mihály, miután elnyerte a pénzügyminiszter bizalmát és tetszését külső megjelenésével, Ferenc József-kabátjával, vöröskés és pödrött bajszával, rövidre nyírott, sörte hajával, oldalszakállával (mint egy múlt századbeli úré), hanyagul kötött, fekete nyakkendőjével, messzire nyikorgó, borjúbőr cipőivel, amely dolgok a jó hivatalnoknak jellemzői voltak az idő tájt (19. .-ban), és az adóhivataltól saját, személyesen előterjesztett kérésére a dohánybeváltó hivatalhoz helyezték át: – Szent Mihály azon a télen a Felső-Tisza mentén, Tisza-Lök és Tisza-Dob körül végezte szolgálatait a magyar királyi kincstár érdekében. A „dohányosok”, minden időknek legbicskásabb emberei, többször megfenyegették görbe késeikkel; rossz néven vették tőle régi barátai is, hogy a zöld ruhás fináncok dolgába avatkozik, holott úriember módjára élhetett volna. De leginkább anyósa, özvegy Sztárayné (Rózsi), valamint leánya, Szent Mihály hitvese, Mathilde, aggódtak az egykori katonatisztért, aki vidéki kiküldetéseiben éppen olyan harsány hangon kommandírozott, mint huszár hadnagy korában, amikor lóúsztatóban járt a Felső-Tiszán, és századával beleugratott a folyóba. Igaz, hogy barátságos vadászatokon, kedélyes agarászatokon, atyafiságos névnapokon is megfordult erre Szent Mihály, de Isten tudná, hogyan történik az ilyesmi, amint az egykori huszártisztből és adótisztből dohánybeváltótiszt lett: vége volt minden barátkozásnak, brúdersaftnak, komázásnak, a két szemöldöke összenőtt, mindenkiben tolvajra gyanakodott, aki a magyar királyi kincstárt meg akarja lopni. Különösen fájt a foga a dohányosokra, ezekre a külön társadalmi rendet élő emberekre, akikről tudvalevő, hogy a szűzdohánnyal éppen úgy kereskednek, mint a halászok a hallal, a madarászok a madarakkal, a vadászok a vaddal. Az ő portékájuk a dohány…
– Pedig az a dohánybeváltó hivatalé! – mondta otthon, hosszú328 léptekkel járkálván Szent Mihály, hogy özvegy Sztárayné (Rózsi) szemét elfutották a könnyek, míg Mathilde, felesége a dívány sarkában monologizált:
– Megérjük, hogy egyszer holtan hozzák haza.
Ugyanezért a két asszony, leginkább persze özvegy Sztárayné, elhatározta, hogy Szent Mihály szigorúságának enyhítésére vidéki útjaira mellé adják Istvánt, aki most már megmaradt örökös háziszolgának, miután a fát felvágta, az istállót rendbe hozta, ócska csapóvasakkal vette körül a házat az esetleges tolvajok és vadállatok elől. Az öreg Sztáray úr szolgabírósági idejéből találtak a padláson egy kék hajdúköpenyeget, de egy hajdúsapkát is.
– Így! – mond özvegy Sztárayné megelégedetten. – Így kíséri vidéki útjain István a vőmet.
