2. A várpalotai titok
2.
A várpalotai titok
A várpalotai titok
A présházon, fehér falon feketében: az 1785-ös esztendő száma állott, és 1855-ben „Petőfi Sándor” lakott benne.
Tündérországban volt a présház: a várpalotai Loncsos szőlőben,206 ahonnan a dombról az egész világot lehetett látni, kereken, bűbájosan, andalgóan.
Egyik oldalról búgott a Bakony, amelynek szüret felé olyan hangja van, mint a tengercsigának, zúg-búg szakadatlan, mintha most következett volna el az ideje, hogy elmondja végre valahára az erdő mindazt, amit titokban magába zárt. Aki először hallja, talán éjszakának, szélmentes időnek közepén, ezt a szakadatlan zúgást, megriad, mintha kísértetet hallana, ezer esztendő óta elment emberek hangjait. Félelem, névtelen nyugtalanság, közelgő bánat lepi meg szívét. Aki születése óta nem ismeri a Bakony-zúgást: nem tud aludni az első éjszakán, rőzselángot szeretne látni a sötétben, amely láng fölött mesemondó öregasszony ujjait úgy tördeli, mint a tar gallyakat.
A másik oldalon annál szelídebb, magába szállott a táj. Zöld völgy nyílik, amely felett bárányfelhők állomásoznak. Falvak, városkák tornyai piroslanak nappal, mintha a nagy határokat mutatnák, amelyekben az emberek szabadon éldegélhetnek, anélkül, hogy egymásnak terhére lennének. Szürkületkor messzi mécsesek, venyigéből rakott piros tüzek jelzik a nagy völgyet, ahol minden idevalósinak az álma nagyobbat szálldoshat, mint a bagoly. Délutánonkint a látóhatárt szegélyező berkek, jegenyefák mulattatják az andalgót, mint édes állomások, ahol megpihen a kalandozó tekintet, és múltat jelent keres; embert, aki erre jár és énekel, holtat, akinek sírhalma azért van a berekben, hogy az elevenek rajta álmodozhassanak. És e messzi tájképen, a Tempe-völgyön andalogva jár keresztül-kasul az országút, mintha nem is azért vezetne erre, hogy rajta gyors, nyugtalan kerekek zörögjenek, hanem vándorlók járjanak gyalogszerrel, levett kalappal, sóhajtó szívvel, hogy itt megnyugvást leljenek.
Nagy messziségben a népmesék alakjai: a Balaton emelgeti ezüstkeblét minden lélegzetvételnél a nap felé, távol dombokon kastélyok árnyai, amelyek nappal rongyos süveggé változnak, de éjjel, holdfénynél bizonyosan tündérek laknak bennük.
Itt lakott „Petőfi Sándor” 1855-ben. Persze nem ezen a néven ismerték, hanem Sarlai takácslegény volt a neve, de tudta azt a szél is, amely a szőlők között emelgette a levelek zöld szoknyáit, tudta azt a düledező kémény is, amely a kék füstöt szinte gyenge leheletként eregette ki repedt oldalain, tudta azt a vén dió, amely már esztendők óta csupán kétökölnyi gyümölcsöt termett, és egyetlen tennivalója az örökös zörgés volt, amely a közelgő ősz kerepelője207 volt: a régi présházban bujdosó lakik, akinek éjszakának idején halk útja arrafelé vezet, amerre a Bakony dúdolja magános dalát.
Bár még messze volt szüret, a Loncsosban mindennap jártak emberek. Legtöbbet persze a szőlősgazdák fordultak meg a domboldalon, az idei termést gusztálták hozzáértő szemükkel, amely szemekben az öregség jöttével megveresednek a véredények, mint késő ősszel a szőlőindák; jókedvvel töltötték meg a pince habzó borával kancsójukat, hisz úgyis terem az idén elég, és a holdvilágnál dalolva mentek haza. Persze néha suttogva intettek a Radics János régi présháza felé, ahonnan csak néma csend felelt jeladásukra. A jámbor palotaiak sokat adtak volna azért, ha olykor szemügyre vehetik a bujdosót, de az napközben sohasem mutatkozott. Egy Náci nevű bolondos cipész, aki egyébként csak néhanapján vetődött haza Palotára, máskor csavargással töltötte az időt, dicsekedett, hogy egyszer látta a Bujdosót, amint a vászontarisznyájából huszárdolmányt vett elő, s azt magára öltötte.
De a szőlősgazdákon kívül jártak a Loncsosba az asszonynépek is, akik közül egyik-másik tán többet tudott volna a Bujdosóról mondani, ha nem lett volna lakat a száján. Némelyik fiatal menyecske, aki közel merészkedett a Radics présházhoz: szemtől szembe látta a Bujdosót. Azt mondták, ijesztő külsejű, szörnyeteg nagy ember, aki dühös morgással kergeti meg azokat, akik a tanyájához közel merészkednek. Ugyanezért a fehérszemélyek nem is mentek egyedül a présház környékére. Ketten-hárman állottak össze, amikor vízért jártak a Mátyás vadász forrásához, amely ott buzogott a domb alatt. A Bujdosó ilyenkor nem mutatkozott, csak olyant sóhajtott, hogy még a szilvafák is megrendültek. A német suszterné, aki veszprémi lány létére nem félt se a kísértettől, se a betyártól, alkonyatkor is kiment borért a szőlőbe, ha az ura megszomjazott.
De bezzeg megjárta egyszer. A Bujdosó a hídig kergette. Ott is azért maradt el, mert a régi fahíd úgy visszhangzott az asszonyka futamodó lépései alatt, mintha sokadmagával szaladna a menyecske.
Ki táplálta a Bujdosót? Ezt is nehéz volna elhinni, ha nem volnának rá élő tanúk: maga Radics János, aki ebben az időben piacbérlő volt Palotán. Ez a bizonyos Radics ebben az időben olyan süket volt, mint az ágyú. Nem hallott már emberi szót, csak a kongó pénz csörgése jutott el a fülébe, de azt jól meghallotta. A piaci kofák és egyéb árusok, akiktől a hetivásárban beszedte a helypénzt,208 szemtől szembe vén uzsorásnak nevezték, Radics Jánosnak a szeme se rebbent meg. Nem hallott semmit azóta, amióta a Sobri Józsi ügyében a veszprémi nagy törvényszéken kihallgatni akarták, és Radics süketnek tette magát a hozzáintézett kérdésekre. A közvélemény szerint a piacbérlő tudott volna egyet-mást mondani Sobri József és bandája viselt dolgairól, de jobbnak látta hallgatni. Az Isten megbüntette a megátalkodottat: Veszprémben még hallotta a déli harangszót, amikor a törvényszékről elbocsátották, de mire Palotára ért, már hiába húzta a harangozó az esti verset.
Talán nagy hazafi volt Radics János, hogy a Bujdosót magánál rejtegette? Ebben bizony nem erőltette meg magát, mert az egyetlen húgát, aki a forradalomban megszökött egy honvéd kapitánnyal, később pedig markotányosné lett Komáromban: úgy kitagadta, hogy annak szegénynek még a palotai határt is el kellett kerülni. Pedig mindenki tudta, hogy az öreg Radics, az apjuk, aki furmányos szekeres volt, és a bakról végrendelkezett, amikor egyszer nagybetegen Bécsből hazaérkezett: egyenlő részben hagyta fiára és leányára házát, szőlőjét, kocsiját. Hiába mondták a jóemberek a piacbérlőnek, hogy a szegény Marika a hazának áldozta fel magát, amikor hallgatott a daliás kapitányra, a komáromi sáncon táncolt a honvédekkel a legnagyobb ágyútűzben: Radics János süket volt, mint a föld.
Annyi bizonyos, hogy esteli időben, midőn elcsendesedett Palota, a nagyfogadóban első gyermekét ringatta álomba a zsidó asszony abból a későbbi hat gyermekből, akiket egy éjszakán aztán Hoszter Fülöp legyilkolt, a Zichy várkastélyban felhúzták a felvonóhidat a piac közepén, és a bástyáról a részeg várnagy káromkodása hallatszott, amint az álmos őröket szidalmazta: Radics János elindult hazulról, mégpedig nem üres kézzel. Igaz, hogy nyakába volt vetve a kövér kulacs, amelyben a másnapi borporcióját hozta haza a szőlőből, de batyu is volt a kezében, amelyben hol egy hasas fejérvári cserépfazekat (bizonyosan bablevessel teli, mert bablevest főzetett mindennap a gazdasszonyával), hol egy disznólábat rejtegetett, mert Radics uram ezt vélte a világ legjobb pecsenyéjének. Vasár- és ünnepnap előtt való estéken az egész szomszédság érezhette, hogy friss karmenádlit süt a gazdasszony Radicséknál.
Holdvilágnál, amikor nem mindenki fekszik le a harangszó után, még Palotán sem, különösen a fiatalabb személyeknek akad dolguk az utcán vagy a kerítések mellett, a kertre nyíló ablaknál vagy éppen209 a lócán, amelyet a kapu mellé tesznek: jól láthatták, hogy a mogorva piacbérlő a Loncsos felé veszi az útját. Felment azon a dombos utcán, ahol a mészáros háza állott, a holdvilág görnyedt árnyékát a falra rajzolta, egy-két kutya vakkantott utána, de ő nyilván nem hallotta. Ezen az úton senki se szeretett járni esteli időben, beférhangozták a nagybetegek ablakait is, mert a hagyomány szerint ezen a lejtős úton gurult le valaha a kocsi a fej nélküli kocsissal, aki mindhazáig markában tartotta a gyeplőszárat – amíg Palotán sok furmányos, ló- és kocsitartó kereskedő élt. De az istentelen Radics nem félt semmitől és senkitől.
Mit művelt Radics a Loncsosban? Azt úgyis kitalálhatják azok, akik kicsinyt gondolkozni szoktak. Nagy revolúción törte a fejét a Bujdosóval, amely zendüléshez tán ő szállítaná a zabot, amelyet az utóbbi időben kocsiszámra és olcsón vett megszorult emberektől… vagy, ami a legvalószínűbb: bankót csinálnak kettecskén az elhagyott szőlőben. De akárhogy van a dolog: nincsen az rendben, hogy a fösvény Radics, aki a verebektől irigyli azt, amit az udvarán találnak, élelemmel, kvártéllyal lásson el valakit, akinek semmi egyéb állása nincs, mint csak annyi, hogy Bujdosó, amilyen ebben az időben sok volt az országban.
A várnagy a Zichy kastélyban már csak a kísérteteket szidta álmában, a mészáros kutyái belefáradtak a holdvilág ugatásába, a házak előtti kispadokról aludni mentek a leányok, legények, hogy a kerti tücsök danolgatásában hallgassák tovább kedvesük hangját, amikor a lejtős utca felől megérkezett Radics úr. Az óra az éjfélt hosszasan kongatta, mintha utoljára mind a tizenkét jó tanácsát elmondogatná, mert kakaskukorékolás után nem ér rá. Jött Radics úr a fej nélküli kocsis útján, csaknem maga is fej nélkül. A mellénye alatt vagy a hóna alatt vitte tán elnehezedett fejét? Ő maga nem tudta volna megmondani. De a lábai, ezek a girbe-görbe lábak, amelyek annyit jártak kofapénzek után, most is híven szolgálták gazdájukat. Cipelték még fáradtan is fösvény gazdájukat, aki pedig soha semmit nem adott nekik, legfeljebb egy pár rossz bakancsot.
A piacbérlő házán nagyot csapódott az utcaajtó. Éjszaka volt Palotán.210
