Ha akadtak problémák a kovács- és lakatosszerszámok neveinek értelmezése körül, akkor még inkább igaz ez a fával dolgozó mesteremberek szerszámaira. Mindenekelőtt a balta, fejsze, szekerce, bárd kifejezések német megfelelőinek (Axt, Beil, Hacke) beazonosítása jelent gondot, s mindaz igaz rájuk, amit korábban már e problémakörről elmondtam. Mindezt tovább fokozza, hogy a mai német nyelvben elsősorban az Axt és a Beil szavak és azok összetételei használatosak, míg német nyelvű leltárakban inkább a Hacke kifejezés. Hogy azután ez utóbbi az előző kettőből megfelel-e valamelyiknek, ezt egyelőre nem tudom eldönteni. Több fajtának még a neve sem fordult elő a modern munkákban (pl. Deckbeil), másutt viszont három különböző német szakkifejezésre ugyanazt az egy magyar szót találtam (Bundaxt, Schrothacke, Zimmerhacke = nagyolófejsze), holott mindhárom bizonyosan eltért valamiben egymástól.
Az ácsmestereknek a várbeli építkezések mellett nyilvánvalóan az ágyúk működéséhez szükséges faszerkezetek elkészítésében jutott főszerep. Elsődlegesen az ágyútalpat kell említenünk, de ide sorolnám az ágyúemelők hatalmas lábazatait, vagy az ágyúk alá ácsolt farámpát is. Ehhez képest, mint az alább kiderül, sok a finomabb munkához való szerszám, ami véleményem szerint inkább azzal függ össze, hogy például az ágyútalp gerendáit, csapolásait pontosan kellett illeszteni (ami már inkább asztalosmunka lenne), hogy minél kevesebb „játéka” legyen, mivel a laza szerkezet sokkal kevésbé viseli el a mechanikai igénybevételt.
Az ácsok legfontosabb szerszámai a már említett fejszék, balták, szekercék, továbbá a különféle gyaluk és fűrészek. A fa elsődleges feldarabolását különféle nagyméretű fűrészekkel végezték, de ezeknek a fajtáknak (pl. hasítófűrész) semmi nyomát nem találtam. Ugyanakkor gyakori a Zimmersäge, amely viszont a szakirodalomban nem fordul elő. Talán arról lehet szó, hogy valamely, az ácsok által gyakrabban használt típust, talán éppen a nagyméretű hasítófűrészt nevezték ílymódon. A kávásfűrész már a deszkák és gerendák további darabolására szolgált, félkézfűrész pedig a csapolások kiszabására. A baltafélék két csoportra oszthatóak: az ék alakú, keskenyebb fejű, de hosszú nyelű szerszámok a fa „aprítására”, kinagyolására szolgáltak (nagyolófejsze), míg a rövid nyelű, félszántú, széles fokúak a fafelületek finomabb kidolgozására (ácsszekerce, bárd). Ezek a mester igénye szerint lehettek jobb- és balkezesek, a nyél hajlása és a fok szántúsága szerint. Itt azonban már több, egyelőre azonosítatlan német típus akad (Deckbeil, Holzhacke, stb.), nem beszélve az olyan általános latin kifejezésekről, mint az ascia és a securis, amelyek még körülírás után sem egyértelműek. A esetleges homorú felületek kialakítására használták az egyébként a bognárok és kádárok szerszámkészletébe tartozó kapacs vagy szalu, amely formailag egy kapára hasonlít, feje enyhén legörbülő, éle kissé íves. A gyaluk esetében az a feltűnő, hogy az ácsok munkájához leginkább szükséges igen hosszú padgyalu kétszer, az eresztőgyalu csak egyszer, a nagyológyalu pedig egyszer sem fordult elő. Ezzel szemben a legközönségesebb fickógyalu mellett az inkább az asztalosok által használt él-, horony- és párkánygyalu többször is előkerült. Hiányoznak továbbá a gyalulandó anyag befogására szolgáló munkapadok, csak egyetlen leltárban szerepelt. A csapolások egy részét fúróval, vésővel és sulyokkal, valamint faragókéssel alakították ki. A felületek végső simítását vonókéssel, ráspollyal és reszelővel végezték. A fentebb a pontossággal kapcsolatos állításomat látszik igazolni a nagyszámú mérőeszköz: csapózsinór, körző vagy cirkalom, szögmérték és vonalzószer.