A tüzérségi anyagok szállítása hatalmas vonóerőt és nagy mennyiségű szállítóeszközt kívánt. Ezen belül a lövegek, illetve a lövegcsövek mozgatása az egyik legkritikusabb tevékenységet jelentette, mindenekelőtt hatalmas súlyuk miatt. A XV. század közepéig, a kerekes lafetta bevezetéséig valamennyi, később többnyire már csak a nehezebb csöveket, speciális, megerősített szerkezetű szekereken (Sattelwagen, nyergesszekér) szállították hosszabb távra (3. ábra). A kassai jegyzékekben többször is előfordulnak, tartalék alkatrészeikkel együtt, sőt egy helyütt még a csöveket a szekérhez rögzítő köteleket is jegyzékbe vették. Értelemszerűen a különböző méretű lövegcsövekhez különböző méretű (és ebből következően különböző erősségű) szekereket készítettek, amire az 1662. évi összeírásból lehet következtetni. Ott feles Karthaunékhoz, Quartierschlangékhoz és egy két 60 fontos mozsár egyidejű szállítására való nyergesszekereket vettek leltárba.
A XV. század közepétől a könnyebb lövegeket már lafettájukon vontatták. Súlyuktól függően fogatolták közvetlenül, vagy böröck (Protze - 4. ábra/a) segítségével. Ez utóbbi a lafettához kapcsolt, a fogatoláshoz szükséges rúddal vagy villával, és lószerszámmal ellátott kétkerekű vontató eszköz. A böröck kerekei, akárcsak az ágyútalpéi, erős 701vasalást kaptak, hogy a korabeli utak viszontagságait elviseljék. A böröck a tengely fölötti felmagasított párnafára (Gestell? - 4. ábra/b) rögzített böröckszeggel (Protzennagel - 4. ábra/c) kapcsolódott az ágyútalp hátsó összekötő deszkájába (Schwanzriegel, farokhevederfa - 4. ábra/d) fúrt lyukba. E kötésmód, egyszerűsége mellett, egyben biztosította az így létrejött tulajdonképpeni szekérszerkezet fordulékonyságát is. Ugyanakkor szükség volt a böröck és az ágyútalp tengelyét összekötő böröcklánc („Prozen Ketheln”, „auffprotz Khetten”) használatára is. Ez megakadályozta, hogy a nehéz útviszonyok túlterheljék a hátsó tengelyt, és az kiszakadjon, vagy eltörjön. Ezt a célt szolgálta a lafetta végétől (Schwanz) a tengelyvégekig vezetett csatlás (Streifstange) is. A böröcknek fogatolás szempontjából két változata létezett. A nehezebb, több ló vonta lövegekhez rúddal (Deichsel - 4. ábra/e), fölhérccel, vagy bókonnyal (Waage - 4. ábra/f), valamint hámfákkal vagy kisefákkal (Drittel - 4. ábra/g) ellátott (5. ábra/a), a könnyű, egy ló vonta lövegekhez pedig villával (Gabeldeichsel) szerelt böröcköt (5. ábra/b) használtak. Az egészen könnyű lövegeket nem böröckkel fogatolták, hanem a villát a lövegtalp végére kapcsolták (5. ábra/c). A kassai összeírásokban szereplő böröckökről nem derül ki, hogy milyen szerkezetűek, de egy helyütt böröckhöz való előcsínről olvashatunk („Newe Vnbeschlagene Vorder gestell Zu Protzwägn”), másutt pedig külön említik a fölhércet (vagy bókonyt – „Zug Hocken Wogen”). Mindez nagy valószínűséggel az utoljára említett fogatolási módot takarja. Kiderül az is, hogy a lovakat milyen szerszámmal fogták be az ágyúk elé, a felsorolásban ugyanis ott találjuk a kumethámot („Teutsche Roß Khumbter”), amely a ló nyakára húzott, fából készült, bőrrel bélelt, párnázott hámtípus (5 ábra/d). A kumethám nagy felületen feküdt fel a ló nyakára, ezáltal nagy terhek (málhás kocsik, nehéz lövegek) rossz minőségű úton történő vontatását tette lehetővé, de csak kis sebességgel. A könnyebb szállítmányokat a lovak a mellhám („Vorder geraith”) segítségével húzták. A lejtőn a lovak a farhám („Hinder gerait oder Riemen Zum Pferdten”) segítségével fékezték a kocsit, de megtalálható a listákban a féklánc és a féksaru („Hemb Ketten”, „Hembschuch”) is, amelyet meredek lejtőn a kerék alá rögzítettek, meggátolva, hogy a szerelvény túlzott lendületbe jöjjön.