Születés, keresztelő.
Születés, keresztelő.
A gyereket másnap, hogy „me’llett”, az előre kiszemelt komaasszony, a bába útmutatása és segédkezése mellett, a templomban keresztvíz alá tartja. Az első fiú rendszerint az apja nevét kapja; a többieket a köznépnél használt nevek valamelyikére keresztelik (Alajos, Antal, András, Ferencz, István, János, József, Péter, Pál, Sándor. Egerben minden második parasztember Bernát, Bera). Ezekből több száz is van egy faluban, de „úri” név csak elvétve található. Nem így a lányoknál. Az Anna, Boris, Emer, Erzsébet, Juliánna, Marczel, Mária, Rozália, Teréz, Veron mellett gyakori név az Ágnes, Angyalka, Aranka, Brigitta, Éva, Gabriella, Gizella, Ida, Ilona, Irén, Jolán, Margit, Matild, Piroska, Sarolta, Szeréna, Valéria stb. is. A születést követő egész héten a komaasszony süt-főz a gyerekágyas anyának, s így nemcsak jó szóval, de étellel is tartja. Ezt „posztrik” vagy „poszrik”-járásnak hívják, a minek a hetedik napon szakad vége, a mikor szükebbkörű keresztelőt tartanak. Eme szinte országszerte általános szokásokon kívül a palóczoknál találunk érdekesebb különlegességeket. A palócz a gyermeke születését nemcsak „sátoros ünnep”-nek tekinti, de ennek is nevezi az anyáról menyecske-lányaira közös örökségkép átszálló „sátorlepedő”-ről, mely az anya ágyát beárnyékolja s mely alatt a „gombos” nyoszolyán a gyermek megszületik. A lepedő csücskeibe, Pintér Sándor közlése szerint, kenyérszeletet és fokhagymagerezdet kötnek, bizonyosan nem jelentőség nélkül. A poszrikjárás itt is megvan, 213de nem mindenütt tart egy egész hétig (Szuhán pl. négy napig). A mákos ferentőt, a bélest, fonott kalácsot, no meg a bort és legkedvesebb italukat, a mézes pálinkát, az asszonyrokonok segítenek elfogyasztani. A „sátoros ünnep” a hetedik napon, az „avatás”-sal ér véget, a mikor az anya – ekkorra rendszerint lábra tud már állni – szépen kiöltözve, a segédkező bába kíséretében, gyermekét a templomban bemutatja. Ezzel aztán megkezdődik az anya legédesebb terhe, a gyermeknevelés. Hányszor elénekli „csucsúlni” nem akaró magzatának bölcsőjénél az altató nótát:
Az idő’ má jęfeęre já, – Kincsem, szívem alhatná má – Fáradt vagyok, fáradt nagyon. – Mer’ nyugalmam oda vagyon. – Itt a cziczi, szopjá szépen – Néked adom lelki mézem, – Beleöntöm boldogságom, – Magzatomat úgy táplálom, – (Pintér J. közlése: Ethn. II. évf.) míg az „állóká”-ban járni megtanul. Azután hogy innen kikerült, egész addig, míg az „eskolát” ki nem járta, a fiú is az anyai felügyelet alatt marad. Csak mikor „legény” lett, veszi gondjaiba az apa a fiát. Szegény anya, neki már nem is igen engedelmeskedik a fia! De annál jobban szót fogad – másnak.
Egervidéki népviselet.
