d) A török segítséggel viselt 1681. évi hadjárat.
„A háború viharai, a pestis, leginkább azonban saját tehetetlensége – írja Acsády id. m. VII, 352. old. – már 1679-ben halomba döntötték a pozsonyi guberniumot. Ampringen eltávozott s az ország kormányzatának nem volt többé tulajdonképpeni feje. „Hogy a bajon segítsen, az udvar elhatározta, hogy 1681 elején országgyűlést tart. „A szellem, – írja Acsády folytatólag – mely az előkészítő tárgyalásokban nyilvánult, valósággal kizárta a lehetőséget, hogy az országgyűlés a bujdosókkal megegyezésre juthasson s egyes főurak, kivált Eszterházy Pál magánérdekeivel is egyenes ellentétben állt a békés kiegyezés. Mindazáltal az országgyűlés összehívásának, nagy elvi jelentősége volt, mert ezzel maga az udvar elismerte 1670 óta követett politikájának kudarcát. Az idegen uralom ama rendszere, mely a Lobkowitz–Hocher–Ampringen nevekhez fűződik, immár végképen megbukott, ámbár nem bukott vele a szellem, mely a rendszert szülte.”
A február 28-án Linzben kelt királyi meghívó április 28-ikára Sopronba szólította a rendeket, mivel Pozsonyban és környékén még mindig nagyban pusztított a pestis. Thökölyt szintén felszólították az országgyűlésen való megjelenésre, de ő a meghívásnak nem tett eleget. A királyi pár a királyné gyöngélkedése miatt csak május 22-én érkezett csupán idegenekből álló környezetével három német ezred fedezete alatt Sopronba, ahol Lipót május 25-én az országgyűlést megnyitotta, melynek legkiválóbb tevékenységét a június 13-án megejtett nádorválasztás és a vallásügyek újabb szabályozása jelezte. Nádor ezúttal Eszterházy Pál lett, aki csakhamar teljesen Kollonics befolyása alá került, aki mindent elkövetett, hogy az e törvények által a protestánsoknak nyújtott kedvezmények csakhamar visszavonassanak.
Ilyen körülmények között Thököly és nagyobbára protestáns párthívei nem voltak hajlandók a soproni határozatokba belenyugodni, annál kevésbbé, miután a porta 1681 február elején a moszkvai cárral a radzini békét megkötvén, Kara Musztafa nagyvezír értésére adta Thökölynek és a bujdosóknak, hogy a porta immár hajlandó őket hathatósabban támogatni. Csakhogy ez a támogatás nem olyan formában történt, ahogyan azt Thököly kívánta. Apaffynak állandóan Konstantinápolyban levő követei ugyanis elhitették a nagyvezírrel, hogy Thököly erőszakkal tolta fel magát a bujdosók vezérének, de ez azoknak egyáltalában nincsen ínyükre s a legtermészetesebb és legjobb, ha ezután is Erdély és annak fejedelme vezeti a magyar ügyeket. Ehhez képest a porta április 18-án Apaffyt tette meg a török, erdélyi, moldvai és havasalföldi csapatokból alakítandó segélyhad fővezérévé.
A török segítség tekintetében Ibrahim budai pasától bíztatást nyerve, és egyúttal Apaffy részéről is unszolva, Thököly május 28-án felmondotta a Caprarával kötött fegyverszünetet s a maga részéről erélyesen nekilátott az újonnan megindítandó hadműveletek előkészítéséhez.
Ibrahim budai pasa május 30-iki leveléből tudta meg Thököly, hogy a porta Apaffy útján tervezi a magyarság megsegítését, mire június 14-én főembereivel Diószegen gyűlést tartott, mely kimondotta, hogy a magyar bujdosók tábora mást, mint Thökölyt fejének el nem ismer.
Július 13-án, vagyis négy nappal a felmondott fegyverszünet letelte előtt Thököly serege Fürednél átkelt a Tiszán. „Ő maga Szikszó, majd a gömöri Bodoló körül táborozott, – írja Angyal id. m. I, 239. old. – de katonáit két nevezetesebb próbára küldötte. Madács Pétert ugyanis 1.000 emberrel Breznóbánya ellen rendelte s ugyanakkor a 3.000 főnyi csapatot vezető Füleki Kiss Mihályra bízta Szilézia pusztítását. Madács a 100 főnyi őrségnek egy részét levágta, más részét Geldy századossal együtt elfogta s a várost kifosztotta. Caprara Fülekről indult ellene a „kegyetlen hegyeken” át nagy sietséggel, de hogy bírta volna elérni a zsákmánnyal menekülő kurucokat? Most azt hitte, hogy legalább megfoghatja Füleki Kisst, ki ezáltal Bielitz környékét pusztította. Caprara Liptóba és Árvába küldte katonáit, hogy elállják a kurucok útját, de Füleki Kiss neszét vevén a reá várakozó fogadtatásnak, Lengyelországnak tartott Novytarg felé s így jutott a Szepességbe… Most aztán végre augusztus 21-én Apaffy is kiindult Szamosújvárról és Somlyón Telekyt nevezte ki fővezérnek. Egyelőre az volt főtörekvése, hogy a kurucok egyesüljenek vele, még mielőtt az erdélyi sereg Hasszán váradi basához, a török csapatok szerdárjához csatlakozott. Wesselényi örömest szót fogadott, már ekkor nem titkolta, hogy Apaffy hívei közé akar tartozni, Thököly hiába tartóztatta… Wesselényi mintegy 1.200 emberrel a somlyai táborhoz csatlakozott. e Thököly körül hatodfél ezer ember volt és neki hasztalan küldött parancsot Apaffy… Hasszán basa is biztatta Thökölyt, hogy ne engedelmeskedjen Apaffynak s így Thököly, nem hajtva Apaffy parancsára és fenyegetéseire, Hasszánnal egyesült, ki a pocsaji mezőn táborozott Kis-Marja mellett. Szeptember 5-én Apaffy meglátogatta a szerdárt. Úgy látszik, hogy Hasszán védte Thököly követeléseit, mert Teleky a pocsaji mezőről vissza akart fordulni Erdélybe… Szeptember 7-én Hasszán és Thököly átmentek Apaffy táborába, mely az aranyszegi mezőn terült el Kis-Marja és Diószeg közt. Egy óráig tárgyaltak s úgy látszik, hogy Thököly elismerte Apaffynak az athnamén alapuló szeraszkieri méltóságát, ellenben Apaffy is teljesítette Thököly néhány kívánságát és így megindulhatott a hadjárat… Vagy 25.000 ember ágyúkkal is ellátva könnyen boldogulhatott a gyengén védett erődök ellenében”, azonban Teleky „nem lévén katona s Thökölynél sem találva engedelmességre, a szép sereggel nem bírt eredményt elérni… A jelenlevő francia ügyvívő, Du Vernay Boucauld, bámulva látta a tudatlanságot és zűrzavart”, mely itt a hadviselésben mutatkozott. Teleky megvette ugyan Böszörményt, de csak véletlenül, magyar és német őrségének civakodása következtében.” „Most aztán Thököly – írja folytatólag Angyal – Apaffy beleegyezésével elvált a főseregtől oly végből, hogy Rakamaz felé menve, Caprarára vigyázzon s hogy védje a meglepetéstől a Kálló alá készülő sereget. Thököly úgy gondolta, hogy Kálló ostroma után legjobb volna az egész sereggel átkelni a Tiszán… de a terv nem tetszett Telekynek és így Thököly szeptember 23-án az ostromló sereghez csatlakozott, hogy meggyőzze terve helyességéről az erdélyieket.” Caprara gyengének érezte magát a fenyegetett várak felszabadítására és így meghagyásából Saponara Fülöp alezredes, a sárospataki parancsnok, szeptember 22-én alkudozásba bocsátkozott Thökölyvel. „Ez még inkább ösztönözte Thökölyt arra, – írja Angyal id. m. I, 243. old. – hogy tervének végrehajtását sürgesse. Most azt hitte, hogy tekintve az ellenfél gyengeségét s a szövetséges sereg jelentékeny erejét, túl a Tiszán a hadi mozdulatok és az alkudozások szerencsés kombinálásával kedvező fegyverszünetre s még kedvezőbb békeajánlatokra lehetne bírni a császáriakat”… Ellenben Teleky, őszre járván már az idő, nem akarta hosszúra nyújtani a táborozás idejét, még csak sarcolni akart könnyű szerrel és a szatmári erősségek elfoglalása által meg szerette volna szabadítani a Szilágyságot a császári őrségek kirohanásaitól. Thököly azonban kifejtette, hogy Kálló ostroma is elhúzódik s hogy Szatmár várát még nehezebb lesz elfoglalni. E mellett Thökölyt nagyon bántotta Telekyék ama követelése, hogy erdélyi szolgálatban vesztegesse idejét és seregét. E nézeteltérésekből kifolyólag szeptember 27-én, két nappal Kálló várának megvétele után, Thököly és Teleky közt heves jelenet fejlődött ki Apaffy jelenlétében, aminek aztán az lett a vége, hogy Thököly seregestől elszakadt a kállói tábortól és tisztelettel elbúcsúzván Apaffytól, hadaival Szoboszló alá vonult.
Thököly elvonulása után Teleky rövidesen elfoglalta Ibrányt, Kis-Várdát és Nagy-Károlyt, de Ecsedet és Szatmárt nem bírta megvenni. Erre Teleky, Apaffyval egyetértőleg, a maga részéről befejezte a hadjáratot s miután Szatmárt és Németit 5.000 forintig megsarcolta, az erdélyi hadakat haza vezette, mire a török segélyhad is haza távozott.
Közben Thököly október 7-én személyesen találkozott Saponara alezredessel Zemplénben és újra felvett tárgyalásaival főleg azt akarta elérni, hogy a Rabatta-csoporttal megerősödött Caprara át ne keljen a Tiszán, az ottani várak visszafoglalása céljából. Ez az igyekezete azonban meddő maradt, mert Caprara értesülvén az erdélyiek és a törökök hazatéréséről, végre átkelt a Tiszán. Saponara sietett megnyugtatni Thökölyt, hogy ennek más célja nincs, mint hogy a tábornok meg akarja szemlélni Szatmárt és Ecsedet. Ámde ez a szemle végül mégis csak az elveszített erősségek visszafoglalásához vezetett s amikor Caprara már Nagy-Kállót is birtokába ejtette, Strassoldo azt ajánlotta, hogy a tábornok a Szoboszlónál álló Thökölyt, sőt még az erdélyi területet is támadja meg. Ezt azonban Caprara nem tartotta kivihetőnek s másrészt az udvar parancsa is tiltotta, hogy török vagy erdélyi területre lépjen.
Ilyenformán az elveszített erősségeknek német kézre történt visszajutásával a hadjárat most már mindkét részről véget ért s az év végi erőlködés ezek szerint ismét teljesen meddő maradt. „De – állapítja meg Acsády id. m. VII, 359. old. – csupán katonailag. A török végre tiszta fogalmat nyert a bujdosók viszonyairól s megtudta, hogy a helyzet ura Thököly, nem pedig Apaffy vagy Teleky, kik a török segélyhad élén sem voltak képesek a mozgalomnak eredményt biztosítani. A váradi pasa ily értelemben tett jelentést Konstantinápolyban, hol a nagyvezír csakhamar eldöntötte a hosszú versengést s az erdélyi követek minden erőlködése dacára Thököly mellett foglalt állást. Ugyanezt tették a franciák s Erdély mellőzésével közvetlenül Thökölyvel érintkeztek, kinek követei novemberben megjelentek a portán, hol szívesen fogadták őket, ellenben az erdélyiekkel ridegen bántak. Thököly arra kérte a nagyvezírt, nevezze ki Felső-Magyarország fejedelmévé, mely esetre két év alatt behódoltatja az egész országot. A török segély mellett Thökölynek ép oly szüksége volt a franciákéra, mert a töröktől kaphatott ugyan katonát, de pénzt nem. Ezt csak a franciák adhatták. Követe, Nemessányi Bálint két ízben járt tehát Varsóban Lajos király követénél s kapott is némi pénzt. De a francia politika komoly áldozatokat nem akart hozni s a csekély pénzt is csak azért adta, hogy Thököly az udvarral meg ne béküljön, mellyel egyre folytatta a tárgyalásokat. A bécsi köröket ugyanis még mindig az a gondolat és vágy vezérelte, hogy Thökölyt áttérítik a császár pártjára s hogy az ő segítségével a török béke meghosszabbítását is nyélbeüthetik, vagy esetleg, hogy Thököly hadi erejének még hasznát vehetik a török ellen. Ily mentalitás mellett és mivel Thököly csakis az udvar beleegyezésével számíthatott arra, hogy szíve választottjával, özvegy Rákóczynéval mielőbb egybekelhessen, nem csoda, hogy Saponara november 13-án Szoboszlón könnyen megegyezett vele egy újabb fegyverszünetre nézve, mely Ungvárt, Bereget, Ugocsát és Szabolcsot jelölte ki Thököly hadainak téli szállásául.