91. TÁVOL A CSATATÉRTŐL
91. TÁVOL A CSATATÉRTŐL
I.
Tűnődés más költőkön
Tűnődés más költőkön
Mondják s hiszem, hogy ez a háború népek háborúja, sőt egyenesen népháború, demokrata szörnyűség. De vajon miért hiányzik belőle olyan nagyon az André Chénier-k, Lamartine-ok, Petőfiek fejedelmi ágálása? Szóval, hogyan nem tudott ez a legnagyobb háború a lelkekbe valamit átlopni a boldogult szabadságharcok hangulatából sehol? D’Annunzio elérte avval az álmát, hogy királya karon fogta, s Verhaeren egy könyve külön fejezetében hódol urának, a belgák nemes királyának. Nekem egyéni fájdalmam például, hogy Ignotus, aki bölcs, megértő gondolkozó és költő volt egész életében, miért bölcsebb és megértőbb ma, mint valaha? Miért kell megérteni minden fejedelmet, diplomatát, államférfiút és hadvezért, hacsak ha véletlenül nem porosz költő az ember? Valahogyan mégsem olyan demokrata ez a háború, amilyennek látszik, s nekem fáj (de igazán nem magamért), hogy a költők nem titánkodnak. Úgy látszik, hogy e nemzedék költői józanságuk nagyszerűségével avagy toporzékolásuk lojalitásával nem ütöttek a szabadságharcokat élt költő-ősökre. Lehet, hogy ki is maradnak, bár az se biztos, egy olyan „alkalom” költői közül, melyben majd pojácásan, de halálos-komolyan napjaik királyainak tudják hinni magukat a költők. Annyit írtak mostanában a háború és költők viszonyáról, hogy a bölcs írások között talán elcsúszhatik e csöppnyi tűnődés is.
Világ 1915. október 31.
Ady Endre
